Föld. A négy elem közül az utolsó. A Szerda reggeli áhítatot, mint mindig, Réka tartja, ezúttal a kertben. A földön ülve hallgatom Réka szavait, melyek éles késként hasítanak belém, felvágva a „sebet”, melyből most patakként ömlik a fájdalom. A kör közepén a jukka nevű növény vár átültetésre egy váza vízben. Újra felidézem Réka előbbi szavait: „… mert a gyökerek, ha vízben maradnak, elrothadnak, földbe kell kerülniük ahhoz, hogy életben tudjon maradni.”
Az én gyökereim már réges-rég elrothadtak, méreggé váltak, s itt keringenek az ereimben, a testemben, mérgezve gondolataimat, az életemet. Már a bokrok között ülök egyedül, eltávolodva a többiektől, nem tudom, mikor ért véget az áhítat, a ’nyílt sebeimhez’ érek, s felidézem gyermekkoromat, amikor az első, s legfontosabb gyökeremet elveszítettem. Korábban már feldolgoztam magamban, megbocsátottam, most mégis folyik a genny a sebemből, a könnyeimmel együtt. Emlékszem az apámra, aki soha nem ért hozzám, egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor hozzám ért volna a kezével, most ő is ott van a földben, abban a lenti elemben. Az én családom, akik nem tudtuk kimutatni egymás iránt a szeretetünket, mintha folyton egy doboz járt volna körbe közöttünk, melybe el van ugyan rejtve a szeretet, kívülről mégsem hasonlít rá, s a szeretet, ha nem kerül fölbe, meghal. Kamaszkoromban már érzelmileg eltávolodtam a családomtól, az örökség, amit kaptam: „nem tudom kimutatni a másik ember iránt a szeretetemet”. Harminchárom múltam, amikor itt, az egyetemi gyülekezetben megtapasztaltam, milyen érzés megölelni valakit, s milyen érzés, mikor megölelnek. Lelki szemeimmel látom magam, amint sodródom az éterben, tehetetlen testként, gyökerek nélkül, csupán egyetlen köldökzsinórral kapcsolódom az éghez, s ez táplál, ez tart életben. A méreg, még mindig itt kering az ereimben, s most a fülembe suttog. „Nekem semmi keresnivalóm itt, olyan emberek között, akik tartoznak valahová, akiknek gyökereik vannak. Most azonnal össze kellene csomagolnom, s távoznom innét.” Már nem hallgatok e hangokra, már nem…
Újra a körben ülök, a délelőtti blokk kezdetén, bejelentkezni nem tudok, nincsenek szavaim, csak némán intek, hogy tovább. Petra nem hagyja annyiban, odaül mellém, megfogja a kezem, s ekkor kitör belőlem a zokogás. Néhány pillanat múlva összegömbölyödött gubóként fekszem a többiek ölelésében, s testemből elemi erővel próbálnak kilövellni a gyökerek minden irányban, de nem megy. Ez a „szülés” most nem jött össze, s nem tudom, képes leszek-e valaha, új gyökereket ereszteni.
Eltávolítom magamtól a fájdalmat, száműzöm a mélybe, s napközben a darabírásra koncentrálok, megpróbálok a kör része lenni. Az utolsó este tábortüzes vidámság a Dunaparton, erre most képtelen lennék, mert érzem, ahogy a napközben száműzött fájdalom, az este közeledtével, jön, egyre feljebb, így hát félrehívom Petrát, s szólok neki, hogy én most inkább sétálni indulok, egyedül.
Ülök a sötétben a vízparton, s most végre engedem a testemnek megélni a fájdalmat, gondolkodás nélkül, címkézés nélkül, csak megélem, és elfogadom a testemben, úgy ahogy jön. A fájdalom lassan eloszlik, felszívódik, s én egyre határozottabban érzem a vágyat, az én helyem a tábortűz körül van, a többiek között, mert van választásom. Isten korábban már megígérte nekem, hogy lesz választásom, dönthetek szabadon a sorsomról, mert nincs semmi eleve elrendelve a jövőmben, így hát odamegyek a lobogó lángok mellé, a tűzhöz, s csodálkozva tapasztalom, hogy tudok újra vidám lenni.
Istentisztelet. Az Istentisztelet, ahol minden valóság egymásba ér. Hallom a jól ismert szavakat, ugyanakkor mégsem hallom őket. A testemben most újjáélednek a hét közben megélt érzéseim, az én érzéseim, amiket elfogadtam, megannyi fénylő szál a testemben, s most lassan, kezdenek egymásba fonódni, összeállnak egyetlen hatalmas érzéssé, az én életérzésemmé, amit most, ím, felfedeztem, s megkaptam ajándékba. Picit szomorú, picit vidám, ugyanakkor sokszínű, és mély, és szerethető, mert én vagyok, ebben az életérzésben teljesedtem ki, ez köt össze a világgal, és Istennel, és a többiekkel, akik itt vannak körülöttem. Olyan hatalmas és csodálatos érzés, hogy folynak tőle a könnyeim, nem tarthatom magamban, tovább kell adnom, s eljön a pillanat Istentisztelet közben, amikor mindannyian egyenként megöleljük egymást, köszönetet mondunk egymásnak, s érzem, ahogy a gyökereim most kibújnak belőlem, mert rátaláltak arra a földre, ahova érdemes gyökeret ereszteni.
