Az életben minden változik, s sokszor átértékelődnek megélt élethelyzetek. Egy adott időszakban a verem mélyének, a lélek legsötétebb éjszakájának tekintek egy folyamatot, hogy aztán egy év múlva, a történtek mélyebb megértésével, ugyanezt az eseményt, már egy lépcsőfoknak tekintsem, a kiteljesedés felé vezető úton. Egy szemléletes kép ugrik be most lelki szemeim elé. Gyermekkoromban, a kertünkben állt egy régi körtefa, mely kiszáradt, s évek óta termést sem hozott. Egyik ősszel, lefűrészeltük az összes ágát, csupán a fa törzse maradt meg, a teljes kivágást, azonban egy későbbi időpontra halasztottuk, majd megfeledkeztünk róla. Tavasszal meglepődve tapasztaltam, hogy a fa mégsem száradt ki, a törzse egészséges maradt, ráadásul, új, friss hajtások nőttek a törzséből, s így a körtefa kapott még egy esélyt.
Mielőtt tavaly nyáron a gödör mélyére kerültem volna, engem is veszteségek értek. Elveszítettem az „ágaimat”, noha görcsösen ragaszkodtam hozzájuk, mégis el kellett veszítenem, hogy a törzsemből, új, friss hajtások nőhessenek.
Mindezen eseményeknek előzményei is voltak, noha később megfeledkeztem róluk, most azonban ideje újra előbányásznom őket, hogy teljesebbé tegyék a rólam alkotott képet.
Itt jártam…
(2010. március 16, Kedd)
Vajon mennyire voltam ma önmagam, amikor könyékig olajosan, egy sebességváltót próbáltam szétszedni – sikertelenül? Pedig semmi sem áll távolabb tőlem, mint a zörgő-csattogó csapágyak, fogaskerekek és gépek világa, melyek pöfögve, füstöt okádnak ki magukból. Vajon az elvesztegetett órák, az értelmetlen munka miatt kesergek, vagy valami más miatt? Vajon újra megmozdul a mélyben szunnyadó vulkán a lelkem mélyén, s ennek egyik előjele a ma reggeli természetellenesen hosszú alvásom, melynek eredménye egy órányi késés a munkahelyemről? Ekkor még sejtelmem sem lehetett róla, hogy este hat órakor, valahol a tér és idő metszéspontjában létezik egy kiállítás megnyitó, s arról sem, hogy ez a megnyitó keresztezni fogja az életemet.
Még este öt órakor sem sejtettem semmit az elkövetkezőkből, amikor felhívtam Katát, s töredelmesen bevallottam: ma nem tudok időben elszabadulni a munkámból, és így a lágymányosi lelkészi iroda kulcsát sem tudom hozzá visszajuttatni. Mentő ötletként Petra jutott eszembe, mint elérhető ember (egy lelkész mindig elérhető, kivéve mikor nem), s mint kiderült, ő is csak félig-meddig, mivel egy közös barátunk kiállítás-megnyitójára készül. Csillt (becsületes nevén Szilágyi Csilla) már több mint egy éve ismerem a lágymányosi gyülekezetből, tudom róla, hogy iparművészként főleg üveggel dolgozik, ám a munkáiból vajmi keveset láttam, egy üvegkereszt kivételével, melyet a templomi oltárra készített.
Mostanában nem szoktam hirtelen ötletektől vezérelve dönteni, főleg így nem, hogy lelkemet még nagyon is nyomja a sikertelenül szétszedni próbált sebváltó, és az autószerelő műhely olajos világa, most mégis úgy döntöttem, elmegyek a megnyitóra. A megnyitó légköre teljesen más milliő attól a világtól, melyből érkeztem, s ez a kettősség azonnali törésvonalat okoz bennem, mert a világ, melyből érkeztem, nem én vagyok, én ebben a világban érzem otthon magam, ebben a légkörben, amit most magamba szívok. A törésvonal a jelszó, mellyel megnyitom az előttem feltáruló új dimenziót. Ebben a dimenzióban nem szavakkal kommunikálnak, a kiállított tárgyak beszélnek hozzám egy olyan nyelven, melyet csak akkor érthetek meg, ha bátran kitárom a lelkem az érzelmeim előtt. Mintha láthatatlan erő vonzana a szemközti fal felé, melyen Csill üvegből készült sorozata látható. A törésvonalra ismerek bennük, a törésvonal, mely két világot választ egy egymástól, melyek mintha egymás tükörképei lennének, s amit még jobban kihangsúlyoz üvegből készült voltuk. Egy bizonyos észt szerző regénye szolgál illusztrációként (vagy fordítva), jelen esetben a háttér érdektelen számomra, ugyanis maga a sorozat, sokkal mélyebb rétegeket nyit meg bennem. Mielőtt még fejest ugranék a sorozatba, el kell sétálnom a két üvegtálhoz (szintén Csill remekei), melyek színe és elrendeződése, a művész kettősségét sugározza magából. Hát mégis léteznek formák, létezik nyelv, melyen bátran megmutathatjuk a világnak valódi arcunkat, a belső énünket, melyet a társadalmi elvárásoknak megfelelve rejtegetnünk kell. Megrendülten állok a két üvegtál előtt, melyben egy ember valódi arcát pillantom meg, s olyan intenzitással hatol belém, mint egy szavak nélküli bemutatkozás. Tekintetem elmerül az üveg varázsában, s kis idő múlva rájövök, ugyanazt az arcot látom, csak egyik a fény, a másik az árnyék oldaláról közelítve.
Visszatérek a falon függő sorozathoz, s már tisztábban látom a két világot, és az őket elválasztó fájdalmas törésvonalat. Magamra ismerek, látom a saját kettősségemet, a világnak mutatott arcom, nem az igazi arcom, az igazi, spirituális énem ott szunnyad belül, s már ébredne, mert meg szeretné mutatni magát a világnak.
A sorozat egyúttal egy belső életút bemutatása, a négy évszak szimbólumvilágán keresztül. Az első képpel fájdalmas szembesülnöm, a fekete-fehér ellentét a hideg tél depressziójában, a fejlődés első, s egyben leghosszabb szakasza. Az alászállás, a belső félelmekkel való szembenézés időszaka. A tudatalatti egy fekete óceán, melybe szörnyű belenéznem, mert amit látni fogok, riasztó és félelmetes. A belső énem, amit a fekete óceánban találok, egy picit sem lesz szerethető, legalábbis ezt sugallják félelmeim. A képen szimbolikus a két egymásnak fejjel lefelé fordított mentőautó, egymás tükörképében. A fehér, a látható világban lévő mentőautó fekete színű (pontosan olyan színű, amilyennek önmagamat látom), míg a „lenti” világban lévő, fehér színű. Valódi arcomat csakis akkor pillanthatom meg, ha fejest ugrom abba a lenti nagy fekete óceánba.
A sorozat második darabja, már a tavasz szimbóluma, és a fejlődés új szakasza is egyben. A tudatalatti óceán már élettel teli zöld, a belső fejlődés azon lépcsőfoka, amikor kiderül, a fekete nem is fekete, s a belső énem nagyon is szerethető és értékes. A fenti világgal már létezik egyfajta egység. A fa gyökérzete a belső énből táplálkozik, miközben lombozata a kinti világban fejlődik, ugyanígy a ház alapzata is a lenti világ harmóniájától kapja szilárdságát, hogy falai és teteje, már a kinti világot gazdagítsák. A tavasz ugyanakkor a vad növekedés, és burjánzás időszaka, amikor a hosszú, halott tél depressziójából feltámadva, a belső én gomba módra kezd növekedni.
A harmadik állomás a csendes ősz szimbóluma. Az első eufória elmúltával újra veszteségek érnek, e nehézségek azonban már nem süllyesztenek vissza a téli depresszióba, a belső énem segítségével sikerül a veszteségek mélyére hatolnom, és a fájdalomból is növekedés, s gyümölcsök teremnek. Ezen időszak a visszahúzódó szemlélődés, a belső érés folyamata, a gyökerekben létezésé, melyet tökéletesen fejez ki a meleg barna szín.
A negyedik és ötödik állomás piros és narancssárga színeivel, már elérkeztünk a nyárba, ami az érzelmektől duzzadó vidámság, boldogság, elégedettség, a gyökéreresztés, letelepedés és a pártalálás évszaka. Nem véletlen, hogy a „love” szócska a negyedik állomáson a kinti, míg az ötödik állomáson a belső világban található, s az sem véletlen, hogy a párok, mindkét képen a belső világban fogják egymás kezét, hisz egymásra találni csakis úgy lehet, ha a valódi arcunkat mutatjuk, s a szerelem is csak akkor marad tartós, mélyül el, ha a végső igent a belső énünk mondja ki.
A hatodik kép már nem egy évszak, hanem maga a teljesség, amikor megszűnik a törésvonal a két világ között, az élet kiteljesedik, a lentből fent lesz, s a fentből lent, és a kör végleg bezárul, mert már nem lesz két világ, csak egy. A kék számomra a végtelen, a teljesség szimbóluma, mint amikor a kék óceán, és a kék égbolt a messzeségben összeölelkezik. Vajon eljutok-e valaha ebbe a teljességbe?
Egy lépést teszek hátrafele, s megpróbálom egyszerre magamba integrálni ezt a páratlan sorozatot, s az első szembeszökő észrevételem, a fenti világ kivétel nélkül mindegyik képen fehér, s arra vár, hogy életünk ecsetjével befessük színekkel. Mert a világ nem fekete és fehér, mint ahogy mi magunk sem vagyunk azok, a kérdés csupán az, van-e bátorságunk megtölteni színekkel, van-e bátorságunk növekedni, fejlődni, érlelni magunkat, nyomot hagyni magunk után a világban, vagy pedig a fekete mentőautóban várakozunk az újjáélesztésre, s ezzel nemcsak magunkat, de a világot is megfosztjuk egy páratlan csodától.
Hazafele ballagva megfordul velem a világ, és érzem, amint spirituális énem veszi át felettem az irányítást. A homokóra fordul egyet, s most a kinti világnak mutatott arcom válik tükörképpé, talán azért, mert a közelgő eseményekhez, nehéz döntésekhez benső énem érettsége szükségeltetik.
Folyt köv.
