Már megtanulhattam volna, hogy véletlenek pedig nincsenek, és most visszagondolva, olyan szükségszerűség vezetett engem az idei Láthatatlan Színház táborba, mintha valaki odafentről, az ő mély bölcsességével egyengette volna az idevezető szálakat.
Nyár elején még hiányzott belőlem a szándék a részvételhez, ráadásul a gyakorlati megvalósítása is kivitelezhetetlennek tűnt. Az idei nyarat a személyazonossági irataim hosszabbításával töltöttem, Szerbiában az útlevelem és a személyim járt le, Magyarországon pedig a beadott állampolgársági kérvényem, a személyim, és a letelepedésem van függőben. Nem szeretnék belemerülni a részletekbe, elég annyi, hogy szinte undorodva futottam végig a kötelező hivatalos köröket, nem kevés görccsel a gyomromban. Valahol mélyen, ezek a papírok semmit nem jelentenek számomra, keserűség tölt be, mikor rágondolok, hisz lélekben, valójában nem tartozom sehova, s a név, amit viselek, csupán egy név, semmi több.
Immár egy évvel a történtek után, hogy mindenem elveszítettem, az élniakarásommal együtt, s lassan visszatértem a saját poklomból, sikerült megbékélnem önmagammal, a világgal, legfőképpen Istennel. Valami az óta sem változott. Noha elfogadtam az életem, továbbra sem találom a helyem, nem tudom, valójában ki vagyok, merre tartok, s mi dolgom itt, ezen a világon.
Magam sem tudom, mely apró szál ébresztette fel bennem a vágyat. A vágyat, hogy újra emberek közé menjek, egy igazi közösségbe, s miután a vágy, életre kelt bennem, az akadályok is elhárultak, az irataim elrendeződtek, két nappal előbb fizetést kaptam a munkahelyemen, s én, július 30-án, Szombaton, már Verőce felé robogtam a vonaton, mert így döntöttem.
Ami Verőcén történt, már egy másik valóság. Egy olyan valóság, amely a szemmel látható, s az aggyal felfogható történések mögött, az érzések szintjén, a mélyben szőtte szálait, lelkeket mozgatott meg, eltörölte a régit, s újat teremtett, valami csodálatosat.
Vágy. Várakozás. Remény. A szombati nap a megérkezésé. Este áhítat, a Dunaparton. Picit eltávolodva a többiektől, magam elé görnyedek a földön, a testem egy érzés megszületésére várakozik nagy kérdőjelként, s mivel tollat nem hoztam magammal, a papír helyett a sárba írom le egy fagallyal: vágy. A vágy hozott ide, a táborba, maga a szó, anélkül, hogy tudnám, mire vágyakozom. Néhány pillanat múlva megszületik bennem az újabb érzés, egy újabb szó; „várakozás”, majd „remény”. Három érzés, három szó, mindegyik ugyanazt fejezi ki, mégis árnyalatnyi tartalmi különbséggel, mint a gyöngyök, melyeket felfűztem egy láncra, most egyetlen nagy érzéssé olvadnak össze bennem, átélem, magamba olvasztom, anélkül, hogy különösebben értelmezni próbálnám a jelentésüket. Miután én is összehajtogattam a papírhajómat, az égő gyertyával a „fedélzetén” megpróbálom útjára bocsátani a Duna vízén, ám az erős szélben a gyertyám elalszik, s többszöri próbálkozás után sem vagyok képes lángra lobbantani. Végül útjára bocsátom, és nézem, amint megreked a parti vízben a kavicsok között, s míg a többi hajó fényesen úszik tova a Duna vízén, az enyém vergődik, fénytelenül a part mentén. Mintha a saját életemet nézném. Meghalni már nem akarok, de még igazán élni sem tudok, s én is csak vergődöm, várakozva valamire, aminek magam sem tudom a nevét. Az esti történetem is erről szólt, amit Petra kihúzott belőlem, a kínzó vágyról, amikor érzem valaminek a hiányát, nem tudom megfogalmazni, s az utána maradó űrt, teljesen betöltöm ezzel a vágyakozó érzelemmel. (Én nem tudom, mire vágyom, de Te biztosan tudod; nem tudom, mire várok, s azt sem tudom, miben reménykedem, de Te biztosan tudod a válaszokat.)
„A válaszok már készen állnak, s csupán arra várnak, hogy megérezzék, megéljék őket.”
(Folyt.köv.)
