A keddi kiállítás-megnyitó óta összekeveredik bennem álom és valóság. Már nem valóságos számomra az a munkába igyekvő ember, aki nap, mint nap kibuszozik Remetére ledolgozni a nyolc órát, majd hazamegy lélektelenül, fáradtan, hogy másnap új ’lélektelen’ napra ébredjen. Néha eljár közösségbe, imádkozik, azonban nem tesz semmit azért, hogy élete kiteljesedjék - meg sem próbál szárnyalni. Kezd szétesni a világ számára látható énem, ugyanakkor belső énem szabadulna, mert valódi életre vágyik, s lassan kezdem észrevenni magamon, hogy apró dolgokban, már képes vagyok újra gyors döntéseket hozni.
Ilyen, gyors döntésként, véget vetettem a hónapok óta tartó halogatásnak, gyónásomat illetően. Annak idején a Gaudéte közösségemből, Johanna ajánlotta a pasaréti-téri templomot, s így már Csütörtökön, a munkából hazafele tartva, Pasaréten egyszerűen leszálltam a 61-es villamosról, és elballagtam a templomig.
Odabenn csend és üresség, a félhomályban megakad a szemem a kis táblácskán, miszerint Zalán atya gyóntat, de vajon tényleg ott ül benn? Lélekben próbálok készülni a gyónásra, ám csak zűrzavar uralkodik bennem, egy nagy kavargó összevisszaság. Néhány percnyi tépelődés után végül belépek a gyóntatófülkébe, letérdelek, és érzem, amint a kinti csend abszolút csenddé változik, s a kinti félhomály, itt benn, sűrű sötétséggé. Az egyetlen életjel szapora, s rendszertelen szívdobogásom, és szaggatott légzésem. Most már tudatosul bennem, hogy egyedül (egyedül?) térdepelek itt a sötétben, és kezd kínossá válni számomra a nagy csend (Hát ennyire eltávolodtam volna tőled, hogy kínos számomra a veled való együttlét?). A kínzó feszültséget végül nem bírom tovább, s kilépek a fülkéből, majd leülök egy padra, s várakozni kezdek. A feszültség jön utánam, hisz valójában bennem van, s kinn is folytatódik bennem a „türelemjáték”. Néha nyikorgó, sóhajszerű neszeket vélek hallani a gyóntatófülkéből, mintha sürgetne valaki egy fontos lépés megtételére. Lázban égő végtagjaim viszketnek, testemben ellenállhatatlan kényszert érzek, a fülkébe való visszalépésre, ám lelkem bénultsága a padhoz szegez. Néha betéved valaki a templomba, s csendben beül valamelyik padba, ám a fülkéből kiszűrődő neszek nem hallgatnak el, s már ott tartok, lesz, ami lesz, belépek, és meggyónok az „üres” fülkében, de negyvenöt percnyi tépelődés után végül a könnyebbik utat választom: felállok, s elindulok hazafele.
Csüggedten ballagok, s nagy hiányérzetként, be nem teljesült reménységemet vonszolom magam után. Pontosan a villamosmegállóhoz érkezem, amikor utolér Johanna sms-e, melyben anélkül, hogy tudomása lenne a bennem zajló folyamatokról, a következő prófétai mondatot írja: „Reményed valósággá válhat, mert beteljesedett!” (A feltételes mód után a múlt idő.) Összerázkódom, mint aki álomból ébred, s határozott léptekkel indulok újra a Pasaréti-tér felé.
A templom időközben hatalmas változáson megy keresztül. Odabenn fényözön fogad, a padok zsúfolásig telve emberekkel, a pap éppen misézik, s a fejem, mintha önállóan tudná hova nézzen, elfordul, s egy újabb gyóntatófülkét veszek észre, melyből világosság szűrődik ki. Sem gyónásom, sem feloldozásom nem tekinthető szokványosnak, mint egy mély áradat, törnek elő belőlem a szavak, s ezt most Istenre zúdítom, hozzá beszélek, s mikor a szavaim elfogynak, képekhez fordulok segítségért. Lelkemet parlagon heverő szántóföldhöz hasonlítom, mely lassan elgazosodik, mert hagyom elkallódni benne talentumaimat, s ettől kétségbeesem, ugyanakkor mégsem tudok ellene tenni semmit. Az atya percekig meg sem tud szólalni, végül feloldoz, penitenciát nem ró ki rám, s befejezésül belőle is kibukkan egy prófétai mondat: „a szentségek mély átélése segíthet talentumaim kibontakozásában.”
