A Láthatatlan Színház táborra, röviden csak ezt a jelzőt tudom használni: Csoda! Szent! Áldott!
(…mert „Új” Szövetséget kötöttél velem!)
Alig egy órával azután, hogy hazaértem a nagy „csodából”, csörög a mobilom (az a mobil, ami az elmúlt egy hétben egyszer sem szólalt meg), és egy hölgy keres a Bevándorlási Hivatalból. „Igen, és be kellene mennem, mert újra le kell fényképezniük, és megint ujjlenyomatot kell venniük rólam.” Döbbenten hallgatok. De hát ezt egyszer már eljátszották velem, most minek kell újra? (Vajon honnét tudták meg ilyen rövid idő alatt, hogy a táborban újjászülettem? Hiába! Ez a Bevándorlási Hivatal. Ők mindent tudnak!)
Így hát másnap kora reggel, az utolsó szabadnapomon, széles mosollyal az arcomon, és most szeretném az egész várost megölelni érzéssel, metrózom s buszozom a város túlsó végére, valahova Kőbányára. Amint megérkezem, azonnal beinvitálnak, s én, mint aki be van lőve, vigyorgok a kamerába, majd odanyújtom előbb a bal, azután a jobb mutatóujjam, s miután eleget tettem eme testmozgásnak, mely reggeli tornának is szépen bevált, a hölgy kedvesen közli velem: Ennyi volt!
A történtek után, nem volt kedvem hazamenni, ezért elhatároztam, felmegyek a Normafához, leveszem a cipőm, és átszellemült tekintettel, mezítláb sétálok a puha fűben, az árnyékos fák alatt. Amint felérek a hegyre, sártenger fogad (ugyanis Verőcével ellentétben, itt Pesten, szinte minden nap esett az elmúlt héten), ráadásul olyan irgalmatlan hasmenés fog el, hogy észvesztve rohanok le a hegyről, az első bokorba, ahol villogó fehér ingem, az útról, már csak elmosódott foltnak látszik, s a füzetlapok, melyekre mélyenszántó gondolatokat szándékoztam írni, most ím, más célra lettek felhasználva.
Megkönnyebbülés! Szétnézek. A mellettem lévő fa törzsére erősített zöld papírra esik pillantásom, s már olvasom is a következő sorokat: 3. Állomás: Kalkuttai Boldog Teréz. Sorolj fel, minél több mondatot az Élet Himnuszából!
Így hát ülök egy kidőlt fatörzsön, s imaként mondom magamban a mondatokat, úgy, ahogy eszembe jutnak, mint az elmúlt héten a táborban, minden reggel, az áhítat alatt. Azért a mezítlábas sétát sem hagyom ki, mit nekem egy kis sár, ha én egyszer elhatározom magam. A mélyenszántó gondolatokról, s magáról a táborról, majd egy más alkalommal beszámolok.
