Víz. A Vasárnap a víz napja. A vízhez való viszonyom, a mai nappal gyökeresen megváltozott. Míg korábban a mélységet, a nehéz, súlyos dolgokat, a tükröt, az önmagammal való szembesülést jelentette számomra, a mai naptól már a lágyságot, az életet adó esőt, a növekedést, s a harmóniát jelenti a világban, és bennem. De ne vágjak a dolgok elé!
Táncterápia – táncmeditáció. A tánc szó hallatán, minden alkalommal görcsbe rándult a gyomrom, az én szögletes, rugalmatlan mozdulataim, nulla ritmusérzékem, tökéletesen elegendő ahhoz, hogy köznevetség tárgyává tegyem magam. Legalábbis így hittem magamról, s mikor a tábor előtti, listára érkező körlevelet olvasva, tudomásomra jutott, hogy Vasárnap szakrális táncra számíthatok, már azon kezdtem gondolkodni, hogy valami mondvacsinált ürüggyel, lemondom a tábort. Most mégis itt vagyok, s miközben Katával, a táncterapeutával a Verőcei művelődési házba tartunk, csodálkozva tapasztalom, hogy a testemből hiányzik a félelem.
Párokba állunk, s én Katával kerülök szembe. Első helyzetgyakorlatként egy mozdulatot kell tennünk, melyre válaszként a párunk reagál, szintén egy mozdulattal, s erre újabb reakciók következnek felváltva. Kata annyira profin mozog, hogy önkéntelenül hátrálni kezdek, ő közeledik, én távolodom, megint közeledik, s én csodálkozva tapasztalom, hogy a testünk beszélget egymással. Szavakra lefordítva, mintha a mozdulatai ezt mondanák: „Ne távolodj el tőlem, kíváncsi vagyok rád, beszélgessünk, ismerkedjünk meg!” Huh! Na jó! Beszélgessünk! Most már az én mozdulataim is közelednek.
Abban a pillanatban, hogy nem táncként fogom fel a mozgásokat, elmúlik belőlem a feszültség, s izgatottan várom a következő gyakorlatot.
Új pár, új gyakorlat, új ismeretség, s én megint egy olyan emberrel kerülök szembe, akivel először találkozom, először beszélgetek. Következő gyakorlat a rongybaba, Orsi velem szemben ellazul, s én mozdulatokat végzek a végtagjaival, irányítom a testét. Végtelenül meghat az a nagy bizalom, melyet irántam tanusít, nem csak a végtagjait lazítja el, hanem teste egész súlypontját rámbízza, s ahogy mozgatom ezt a „harmonikus lágyságot” melyből a teste készült, elborít egy felemelő érzés, mert tudom, egy óriási értéket tartok a kezemben. Értékesnek érzem őt is, és magamat is, talán a határtalan bizalom miatt, ami most összeköt bennünket.
Szerepcsere. Vajon mennyire leszek képes ellazulni, mennyire tudok bízni. Lehunyom a szemem, érzem magamban száraz, rugalmatlan csontjaimat, aztán Orsi hozzámér, s teljesen betölt egy új, ismeretlen érzés. Mintha az „Ószövetségi próféták” elevenednének meg, s hallom a hangokat: „Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok? Prófétálj e csontokról…”
Érzem, amint inak, majd hús nő a csontjaim köré, lélek költözik belé, mintha maga az ’Élet’ formálna, s én teljesen átengedem magam az új érzésnek, ennek az én hajlékonyságomnak, mintha a nád hullámzana a Velencei-tó mellett, a szélben. Messziről Kata hangját hallom: „Ne címkézzünk, csak éljük meg az érzéseinket!” Csak megélem úgy, ahogy most megszülettek a testemben, s átengedem magam az „új” varázsának, mintha egy most születő élet formálódna Orsi kezei között, ahogy új és új pózokba rángatja testem, melyekről korábban sejtéseim sem lehettek, felfogni sem tudtam, hogy ilyesmire képes lehet a testem. Elengedem magam, ám közben érzem Orsi határait is, s meg tudom fogni azt a végső pontot, amikor még képes megtartani.
Az egymásra épülő gyakorlatok, egyre közelebb vittek ahhoz a mozgáshoz, ami Én vagyok, s melyre az „öt ritmus mozgásban” találtam rá véglegesen. Ahogy lehunyt szemmel próbáltam felfedezni mozdulataimat, megéreztem az energiákat, ahogy nekem csapódnak, én kibillenek az egyensúlyomból, hátra tántorodom, majd egy ugyanolyan energia hátulról visszabillent, s én, a minden oldalról körülfogó energiák között hajladozni kezdek, mint fa a szélben, s kezdek rátalálni a ritmusra, a mozgatórugóimra, a saját táncomra. Továbbra sem címkézek, csak megélem. Először életemben kiveszem a kontrollt a testemből, és csak hagyom, hogy az érzések megszülessenek benne(m). Kis idő múlva felfedezem, hogy az energiákkal játszani is lehet, nem csak egyszerű báb vagyok, s elkezdem tologatni a határaimat. Felfele a legkönnyebb, majd oldalra, minden irányban, ám amikor lefelé, a föld felé nézek, elfog a félelem. Végül összeszedem a bátorságom, s egy határozott mozdulattal megpróbálom lefele tolni a határaim. Beborít a fájdalom, ahogy a rugalmas közeghez szokott testem, most visszacsapódik, valami szilárd és kemény erőről. A csontjaim is beleremegnek, s percekig tart, mire magamhoz térek a fájdalomtól. Újra felveszem a ritmust, ám lelkemben már ott a félelem, az a „sötét lent”. A „tánc” a végéhez közeledik, az ötödik ritmus, már az elcsendesedésé, s én bármennyire fájdalmas, és szomorú, mégis visszatérek a földbe, elfogadom azt, ami „odalent” vár, az érzést, címkézés nélkül.
A pillanat elmúlt, most már indiai meditációs körtáncot járunk, a befelé forduló energia, most kifelé irányul a társaimra, akik most itt vannak velem. Először csak tanulok, mert ha madarakkal szeretnék beszélni, meg kell tanulnom repülni, ha pedig halakkal, akkor meg kell tanulnom úszni, s mivel a tánc, most leginkább az úszást jelenti számomra, Orsira figyelek, aki oly természetesen mozog ebben a közegben, mintha ide teremtették volna. Így hát kopoltyút növesztek, s lélegzem, ebben az új elemben, s engedem, hogy magával ragadjon a varázsa. Már a belőlünk áradó energiákra is tudok figyelni, erre a táncra, a mi táncunkra, ami csak a miénk, mert beletesszük azt, akik vagyunk. Nem próbálunk meg tökéletesen mozogni, néha hibázunk, bevállaljuk másságunkat, s pontosan ez formál minket igazi közösséggé. Hogy bevállaljuk gyengeségünket, tökéletlenségünket, s ettől leszünk annyira csodálatosak, „tökéletesek”, mindig megtartjuk egymást, s ha mi nem, akkor Ő, aki vigyáz ránk.
Esőcseppek ízét érzem a számon, a bőrömön, napközben, s este is, amikor szakrális körtáncokat lejtünk az udvaron, a fenyőfa körül, hol gyengülő, hol erősödő esőben. Különböző népek táncait, melyek a vidám és szomorú érzések oly széles skáláját mutatják be nekünk, ahogy megőrződtek a népek kollektív bölcsességében. Megéljük őket, s tánc közben lassan kezdem megérteni a testemben, szavak nélkül, mi az, ami a nőt nővé, és a férfit férfivá teszi, mert ezek is itt vannak elrejtve a szakrális körtáncok lenyomataiban.
(Folyt.köv.)
