Ma reggel, az áhítatra készülvén, megnyitottam a postaládámat, és valósággal elárasztott a barátaim jókívánság és szeretetözöne, amit e-mailben küldtek az éteren keresztül. Nem is kívánhatnék jobb készülést egy áhítatra, mint végigolvasni az összes ilyen levelet.
Egyedül tartottam meg ugyan a ma reggeli áhítatot, mégsem voltam egyedül, mert éreztem a barátaim szeretét magam körül. A könnyeim potyogtak, amikor elkezdtem olvasni a Jelenések könyvének 21-ik fejezetét, mely így kezdődik: "És láttam új eget és új földet..."
Azon gondolkodom most, mennyire megtalálták a barátaim a hangjukat. Az örömre rengeteg szavunk létezik, míg a bánat többnyire szavak nélküli némaság, és csak keveseknek adatik meg, hogy ki tudják mondani a kimondhatatlant. És ez így természetes.
Tegnap egy kedves barátom jelentkezett, (az örömhír, neki is meghozta a hangját) bocsánatot kért, olvasta a blogomat, de nem tudott reagálni, mert nem voltak szavai.
Azt hiszem ez a természetes lételemünk, az öröm, s a bánatot itt kell megtanulnunk a Földön, idegen az Istentől kapott természetes állapotunktól, s ezért szavaink sincsenek, melyekkel ki tudnánk fejezni. (Gombóc a torokban.)
Valóban így van ez jól! Most nekem is újra fel kell idéznem a "természetes lételememet", s végre az örömre is meg kell találnom a szavaimat.
