Korábban eléggé ambivalens módon viszonyultam a saját írásaimhoz, most azonban tudatosult bennem ez is, oly sok mindennel együtt a tábor után.
Hát igen, az örökség, amit a saját családfámtól kaptam, az érzelmek mély elrejtése, s míg a kamaszkor általában a viharosan megélt érzelmek időszaka, az én kamaszkoromban ezen érzelmek nem kifele, hanem befele irányultak, oly mélyen el lettek rejtve, hogy két évtized múltán, csak az utóbbi években sikerült előásnom őket.
Mivel érzelmek nélkül lehetetlen élni, (még nekem is), ezért nálam nagyon korán, az érzelmek megélése a könyvekre korlátozódott. Mivel az emberektől elidegenedtem, a könyvekben, s hőseiben találtam meg azokat az érzelmeket, melyek színt vittek a saját kis világomba, s innét ered rajongásom a könyvek iránt.
Írni már akkor kezdtem igazán, amikor az önismeret útjára tértem, s ezekben az írásokban a saját érzelmeim jöttek ki hosszú évek után a felszínre, a mélyből, ahova rejtettem őket. Mint a búvópatak a mélyben, mely keresi az utat a felszínre, a fény felé, úgy keresték az én érzelmeim is a felszínre vezető utakat, s amikor a leírt szavakban megtalálták a formát, elemi erővel törtek fel a mélyről, spontán, s most itt vannak. Néha elakadt a forrás, nem ment az írás, majd ismét előtört, de egyre inkább megtalálja a maga természetes folyását, sebességét.
Hát igen, a saját írásaimnak ez volt az elsődleges céljuk, közelebb vittek a saját érzelmeimhez, s így már szeretni is tudom őket. Nem tudom megmaradnak-e azután is, hogy már lassan megtanulom kimutatni az érzelmemet, szeretetemet, ez még maradjon a jövő titka.
