Decemberben nem sok időm maradt írni, a karácsonyi vásár közepette, a sok vásárló lefárasztott. Most, egy hónap után próbálom újra felvenni az írás elejtett fonalát, keresgélem a szavakat, a gondolataim, nem könnyű visszatérnem abba a lelkiállapotba, amikor egyszerűen csak folynak belőlem a szavak, akár a víz a lyukas edényből.
Megváltoztam. Először érzem magam biztonságban. A munkatársaim szeretnek, a főnökeim elégedettek velem, pillanatnyilag nem kell aggodalmaskodnom a holnap miatt, megszűnt a nélkülözés időszaka. Tehát boldognak kellene lennem, a józan eszem szerint. Talán csak egy nő hiányzik még az életemből.
Mégis, valami nem hagy nyugodni. Az éjjel álmodtam. Álmomban egy hosszú zarándokút végét jártam, már csak egyetlen nap hiányzott, hogy elérjem a határt (külföldön zarándokoltam), amikor találkoztam egy jóindulatú idegennel, aki felajánlotta, hogy elvisz a kocsiján, egészen hazáig. Én inkább a gyaloglást választottam. Felemeltem a hátamra, a „negyven kilós” hátizsákom, s elindultam gyalog. Hamarosan már nem éreztem a hátamon a súlyt, a gyaloglás elégedettséggel töltött el, s én útközben emberekkel találkoztam, akikkel nem találkoztam volna, ha a másik utat választom.
Megváltoztam. Boldognak lenni, talán csak annyit jelent, hogy szabadon, és önként választom ugyanazt az utat, melyen járok. A különbség csupán annyi: nem a körülmények játékszerének tekintem magam, amikor kényszerűségből kell egy bizonyos utat végigjárnom, ahol minden összeesküdött ellenem, hanem szabadon, a választás lehetőségének a tudatával.
