HTML

"...szűk ösvényén."

Sajátélményű beszámolók, reflexiók.

Friss topikok

  • macskarizsa: like-like-like! :D (2012.10.01. 23:17) Életmód
  • sprophet: -:))Van még tinta a tollamban. Próbálok ellenállni a kísértésnek, hogy újra mindent végigolvassak ... (2012.08.22. 16:14) Budapesti csendséta
  • sprophet: Kedves Macskarizsa, most már megértem mennyire igazak a fenti sorok, és köszi, hogy tolmácsoltad s... (2010.08.08. 12:15) Útnak indítom a blogot

Linkblog

Öröm

2010.10.25. 21:08 sprophet

  Megkaptam a munkát. Rendes, bejelentett állással, a Szent István Társulat alkalmazottja lettem. Nehéz elhinnem, és mégis igaz. Végetért egy fejezet az életemben, és november elsejétől már egy másik fejezetet kezdek írni. Mi történt az elmúlt fél évben? Attól a pillanattól kezdve, amikor nagypénteken betöltöttem a negyvenedik életévemet, egészen eddig a pillanatig? Mennyit fogtam fel az egészből? Még most is élénken él bennem a nagypéntek képe, amikor a gyülekezettel a Gercse kápolnáig jártuk meg a stációt. Az imbolygó gyertyafények a kápolna sötétjében, amikor ültünk egymás mellett a barátaimmal, és készültünk az Úrvacsorára. A különös nyugtalanság, ami akkor elfogott. A születésnapom, ami akkor Jézus halála is volt, egyben. Milyen rég volt!

Szólj hozzá!

Címkék: aktuális

Isten útjai kifürkészhetetlenek

2010.10.20. 10:13 sprophet

  Félelmetes. Fél év után visszahívtak a Szent István Társulattól, mivel nem vált be náluk az ember, akit felvettek. Hétfőn 10 órakor újabb találkozó. Háát Isten, fura a mi kapcsolatunk...

Szólj hozzá!

Címkék: aktuális

Zarándoklat (Az elhatározás 4.rész)

2010.10.17. 15:32 sprophet

 

                               EGY ÉRDEKES KÍSÉRLET, ÉS KÖVETKEZMÉNYEI
 
 Az elmúlt hónapok eseményei alaposan felkavartak, mivel ebben az időszakban önismereti utam elején tartottam, néha úgy éreztem, forgószél ragad magával, s én magatehetetlenül zuhanok tovább, lelkem újabb és újabb sötét bugyraiba. A pszichodráma sebészi pontossággal vágta fel a védőburkot, s alatta ott feküdtem mezítelenül (tehetetlenül), rejtett gátlásaimmal, félelmeimmel, apámmal való konfliktusommal, gyermekkori sérüléseimmel, kisebbrendűségi komplexusommal, és az elfojtott érzelmeimmel, melyekkel nem tudtam mit kezdeni. Látszólag minden apró cselekvésem, mely a felszínen semmitmondónak tűnt számomra, a tudatalattimban, a Kairoszban, óriási jelentőséggel bírt, s hosszú folyamatokat indított el bensőmben. Ilyen „semmitmondó” cselekedetnek tűnt levenni a könyvespolcról Marie-Louise von Franz könyvét az álomértelmezésről, s beleolvasni. Korábban az álmokat nem tartottam többnek, kusza-zavaros gondolatoknál, melyek tudat alatt, a napi történéseket dolgozzák fel az alvási időszakban. A könyvben többször szóba kerültek, az úgynevezett „szelfálmok”, melyekben a tudatfeletti Én, spirituális Én, a nagybetűs Én (a jungi pszichológia sokféleképpen nevezi) próbál meg kapcsolatot teremteni hétköznapi énünkkel. A gondolat szöget ütött fejembe, eszembe jutottak az ószövetségi próféták, akiknek Isten az álmokon keresztül közvetítette akaratát, s elmémben forgattam a lehetőségét annak; talán egyszer én is részese leszek ilyen álomnak.
 
 Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben november 14.-én is, miközben E.-hez tartottam, akivel nem találkoztam a pszichodrámából való kilépésem óta. Személye sokat jelentett számomra, életem válságos időszakában, nem féltem megosztani vele legsúlyosabb gondolataim, s néha magam is csodálkoztam, az ő vékony, törékeny lányteste, miképpen tud elhordozni ilyen terheket, a sajátjáról nem is beszélve. Találkozásunk apropója egy kis lakásavató, melyhez bekészítettünk egy üveg vodkát, és néhány doboz cigarettát. Beszélgetésünket a pszichodrámával kezdtük (ahogy lakásavatóhoz illik), természetesen a kilépésem a csoportból, mindenkiben törést okozott, sokan nem értették (köztük jómagam sem), miért kellett kilépnem, az utolsó, záró hétvége előtt. Majd könnyedebb témára tereltem a szót, elvégre mégiscsak lakásavatón vagyunk, s az álmokról kezdtünk beszélgetni. E.-t is érdekelte a téma (ő soha nem emlékszik az álmaira), majd beszélgetés közben jött az ötlet, teremtsük meg most azonnal a lehetőségét, egy „szelfálom” létrejöttének. A feltételek adottak, a szobában széles ágy helyezkedik el, két oldalán kis szekrénnyel, lámpával, már éjfél is elmúlt, s nekem sincs kedvem hazamenni, ráadásul különös módon, a tekintélyes mennyiségű alkohol elfogyasztása ellenére, egyikünk sem részeg. Így hát kikészítettünk tollat és papírt az ágy mellé, hogy az álomból felébredve, azonnal le tudjuk írni első benyomásainkat, majd közösen meditáltunk, én hívőként Istenhez fohászkodtam, E. pedig ateista lévén, a kollektív tudattalanhoz intézett kérést, hogy a belső, nagybetűs Énünk, az álomban lépjen kapcsolatba velünk, s kapjunk útmutatást, a mostani bizonytalan, és válságos időszakunkban. Végül mindketten lefeküdtünk, és szinte azonnal el is nyomott bennünket az álom. Hajnali fél négykor ébredtem, gépiesen felültem, felkapcsoltam az éjjelilámpát, és azonnal írni kezdtem, miközben gondolatban még az utolsó álomfoszlányokba kapaszkodtam.
 
 „Egy falusi réten futballozom a barátaimmal. A rétet dús, élénkzöld fű borítja, tele élettel. A nap, vakítóan süt. Játék közben, hirtelen, a labda átgurul a szomszéd házba, mire én átmászom a kerítésen a labdáért. Az udvaron egy nagy fekete komondorkutya őrzi a labdát, és játszik vele. Tétován megállok, nem merek a labdáért menni. Az udvaron megjelenik a gazda, és még néhány komondorkutya, mire én megfordulok, és ijedten visszamászom a kerítésen.
 Újra a réten játsszunk, ami az egyik pillanatban hatalmas víztömeggé változik, mint egy hatalmas folyó deltája, mely félelmetes zúgással, ellenállhatatlanul ömlik a tengerbe. Mi ennek ellenére, apró jégtáblákon egyensúlyozunk, és újra önfeledten játsszunk. A nap most is vakítóan süt, a víz pedig kristálytiszta és égszínkék. Egy kisgyermek is velünk van. Egyikünk (egy ismeretlen férfi) megpróbál rávenni bennünket, hogy menjünk ki a partra, de mi nem fogadunk szót. A víz sodrása egyre gyorsabbá válik, és örvények keletkeznek a folyóban. Most már mi is észleljük a veszélyt, és hallgatunk a társunkra. Belékapaszkodunk, és kiúszunk az árral szemben. (A jégtáblák közben elolvadtak alattunk.)A társunk a parton lerogy a földre, és az átélt élmények hatására zokogni kezd. Az arc, egy ismeretlen férfi arca.
 Utolsó kép: Egy fekete komondorkutya a szájában tart keresztben egy hatalmas meztelen csigát.”
 
 Az első szelfálmom, (mert valóban az) mély benyomást tett rám már akkor is, noha az értelmét nem sikerült megfejtenem, csupán homályos megérzések keletkeztek bennem az álommal kapcsolatban. Különös, négy évnek kellett eltelnie, mire megvilágosodott előttem a szimbólumok értelme. Örülök, hogy akkor nem kezdtem álomfejtéssel foglalkozni, és könyvekben keresni a szimbólumok értelmét, hanem hagytam magamban érni az álmot. Az álomfejtés sikamlós dolog, s nincsenek egyetemes szimbólumok, a belső énem olyan nyelven szól hozzám, amit csak én érthetek meg, senki más, s csakis akkor, amikor ennek eljön az ideje. Hozzám képekben beszél, s már azon a napon is olyan intenzitással érkezett, két közeli kép, mint egy üzenetbomba. A zokogó férfiarc, és a kutya, szájában a meztelen csigával.
 Az álom önismereti utam szakaszait meséli el. A falusi rét, az önfeledt játék, álmodozásom időszaka, amikor nem ismertem magam, nem tudtam, ki vagyok, az életem úgy éltem, mint néző a moziban, s nem cselekvő szereplőként egy színdarabban. A gazda a belső, spirituális énem, aki valóban bejárat nélküli házban lakott, a fekete komondorkutyák félelmeim, gátlásaim, önmagam köré épített falaim, alkotta fekete burok, melyekkel talán kezdetben magamat próbáltam védeni, ám végül ők zártak börtönbe engem, elidegenítve saját magamtól, s valóban, csak azután juthatok el valódi önmagamhoz, miután kettéhasítom ezt a burkot, és leszállok a mélyére. A „fekete burok”, ismeretlenként félelmetes, ám miután megismerem a lényegét, már nem lesz rá szükségem. (A fekete kutyák sem tanúsítottak ellenséges magatartást az álomban.) Az álom fontos üzenete, amíg az életem gondtalan, s nem kényszerülök rálépni az útra, nem lesz bátorságom megkezdeni belső utazásomat. (Napsütötte rét, én pedig ijedten visszamászom a kerítésen a kutyák láttán.) Amikor életem olvadó jégtáblává válik, s minden kicsúszik alólam, amit addig biztosnak hittem, belső énem fogja meg a kezem (ismeretlen férfi), s vezet ki a biztos talajra, s csak akkor lesz hozzá bátorságom, hogy a kezét fogva, megkezdjem valódi Utamat. A zokogó férfiarc, az igazi énem, aki felnőtté válva, el tudja végre fogadni saját érzelmeit, s férfivá érik. A meztelen csiga, egy kép, amire nem találtam megfelelő szavakat, az újjászületést szimbolizálja, a „fekete kutya” szájában születek újjá, a félelmeim és gátlásaim közt, ledobva magamról a nyálkás burkot, s először meztelennek, talán undorítónak látom magam, míg rá nem jövök, ki vagyok valójában.
 
 Az álom után, sokáig éberen feküdtem, hallgattam magam mellett E. szuszogását, és imádkoztam. Noha nem értettem, az álom vesém mélyéig felzaklatott, nyitott szemmel bámultam az éjszakába.
 
 „Éberen fekszem az ágyban, hallom, hogy E. mellettem vadul forgolódik. Rendesen működnek benne az álmok. Szeretném, hogy felébredjen, és emlékezzen az álmára. Nagyon erősen erre koncentrálok. E. forgolódás közben hozzám ér, és felébred. Megkérdezi, hogy mi történt? Próbálok szólni neki: Emlékezz az álmaidra! A teljes állkapcsom elzsibbad, és lebénul, minek következtében képtelen vagyok megszólalni. Csak artikulátlan nyögéseket tudok kipréselni magamból. E. fölkel, felkapcsolja a villanyt, és ijedten kérdezi, hogy mi bajom. Én kétségbeesetten próbálom megértetni magam, hogy ne velem foglalkozzon, hanem üljön az asztalhoz, és írja le az álmát – sikertelenül. Mentő ötletem támad. Felkelek, és egy papírra leírom: Emlékezz az álmaidra! Végre megérti, hogy mit akarok. Leül az asztalhoz, és elkezdi leírni az álmát.”
 
 Amikor felültem, már világosodott, s csak miután láttam magam mellett E. alvó testét, értettem meg: ismét álmodtam. Az asztalnál ülve írtam megszállottan még akkor is, mikor ő végre felébredt, és picit csalódottan vette tudomásul, nem emlékszik az álmaira. Illetve foszlányokra azért emlékezett, s már ez is biztató jel, a korábbi üres, álomtalan alvások után.
 
 A második álomban is felfedeztem spirituális énem fontos üzenetét. Belső utazásomat nem egyedül járom, párhuzamosan fejlesztenem kell empatikus képességeimet, az emberekkel való kapcsolataim minősége, lényeges helyet foglal el jövőbeni hivatásomban. Ez a jövő még ködbe burkolózik, ám előjelei már bontakoznak, amikor másokban meglátok valami lényegeset, a személyiségük mélyén, amit más talán nem merne kimondani, éppen ezért nekem kell megtennem.
 
 Két nappal később már határozottan jobban éreztem magam, mintha valóban gyógyító erővel lettek volna felruházva ezek az álmok, s rövid ideig hittem, a jó úton haladok, kifelé a depressziómból. Sajnos tévedtem, s akkorát zuhantam, mint addig soha. Három napig tartó, teljes lelki bénultságba estem, melyekhez most erős fizikai fájdalmak társultak. A színhely ismét a könyvesbolt galériája (mily meglepő), émelygő rosszullétek, térdfájás, szédülés, mely harmadik nap éjszaka jutott el az elviselhetőség határáig. Az éjszakai buszmegállóban várakoztam, mikor megrohant a rosszullét olyan formája, amitől majdnem összerogytam, s képtelen voltam akár egy lépést is megtenni. Elért a vég, és nincs tovább. Apám jutott eszembe, aki halála előtt, hasonló rosszulléten esett át, mielőtt az infarktus végzett vele. Képtelenségnek tűnt hazajutnom, ezért, miután kissé összeszedtem magam, visszasétáltam a boltba. Ebben az órában elveszítettem minden józanságom, s egyetlen lehetséges lépésnek láttam, ha most rögtön nekimegyek a Dunának. Nem emlékszem, miképpen jutottam mégis haza, s hogy tudtam elaludni, de már másnap, sötét hangulatban ugyan, mégis a boltban üldögéltem. Vártam az unokatestvérem, s mikor megérkezett, ráhagytam a boltot, én pedig nekiindultam a városnak. Céltalanul kószáltam, mikor jött az ötlet, felmegyek a Gellérthegyre, a „Filozófiai kertbe”. Még soha nem tettem meg ilyen lassan az utat, ólmos fáradtság nehezedett végtagjaimra, miközben egy nyolcvan éves aggastyán tempójában lépegettem. Késő novemberi köd ült a városra, minden a pusztulás képét mutatta, s ez a Gellérthegyen sem volt másképp. A szobrok eltűntek, s a kör közepén, a mindenséget szimbolizáló gömb is eltűnt. Csak ültem az üres fémperemen, miközben a ködben úszó várost bámultam magam alatt, üres tekintettel. Hiányoztak a szobrok, azok a férfiak, melyeknek társaságára vágytam: Ábrahám, Jézus Krisztus, Ekhnaton, Buddha, Lao-ce, Gandhi, Boddhi Dharma és Assisi Szent Ferenc. (Mint később kiderült, egy hónappal korábban, ismeretlen tettesek, valóban lefűrészeltek és elvittek három szobrot; Gandhit, Boddhi Dharmát és Assisi Szent Ferencet.)
 A már újjávarázsolt Filozófiai-kert a Gellérthegyen
 
 Csak néztem reménytelenül a várost magam alatt, ahova hét évvel ezelőtt, oly szép reményekkel érkeztem, s miközben könnyek szöktek szemembe, és az utolsó jégtábla is elolvadt alattam, egy ismeretlen kéz nyúlt ki felém a jövőből (Isten, vagy a spirituális Énem?), és ültetett el a fejemben egy gondolatot. Megfogta a kezem, és Utat mutatott ott, ahol minden út bezárult. Igen, elgyalogolok Santiago de Compostellába, mert meg kell tudnom, hogy valójában ki vagyok, és mi a célja életemnek.
 A hegyről lefelé utam Lágymányosra vezetett, ahol újra részt vettem az Istentiszteleten, másnap vettem egy darumababát (vándorló szerzetest ábrázoló fémszobrocskát), és befestettem az egyik szemét.

 

Szólj hozzá!

Címkék: zarándoklat

Szerda reggeli gondolatok

2010.10.07. 18:29 sprophet

 

 Az imáról.
 
 Bevallom, az imával mindig örök gondjaim voltak. (Kinek nem?) Vagy nem szerettem imádkozni, vagy nem tudtam, vagy egyszerűen közhellyé vált számban a kimondott szó, s egy idő után értelmetlennek tartottam az imádkozást.
 Aztán eljött az idő, amikor vágytam az imára, de nem tudtam imádkozni. Nem voltak szavaim, nem tudtam megteremteni a feltételeket.
 Majd eljött az idő, amikor tudtam imádkozni, a könnyem kicsordult, felemelő, csodálatos érzés ragadott magával, de nem tudtam megismételni, s nem éreztem rá a lényegére, és így rendszeressé sem tudtam tenni az imaéletem.
 Majd eljött az idő, amikor rájöttem, nem minden imában a csúcsélményt kell vadásznom, a normál emberi kapcsolatok sem égnek folyamatosan magas hőfokon, milyen is lenne egy ilyen kapcsolat? Két barát csak akkor találkozik, amikor csúcsélményeiket kicserélik, egyébként nincs beszélnivalójuk egymással? Nem, én nem ilyen barátságra vágyom. Ekkor az őszinteségen bukott meg az imaéletem. Nagyon nehéz egy kapcsolatban folyamatosan őszintének lenni, miért nem lehetnének meg a magam kis titkai, akár Istennel szemben is? A házasság az egyetlen kapcsolat, ami megköveteli a teljes őszinteséget a házastársak között. Egy házasságban vannak csúcsélmények, megtalálható a magas hőfokon égő szerelem, és a csendes szeretet is, a ragaszkodás. Vannak jó, és vannak rossz pillanatok. Vannak veszekedések, és vannak kibékülések. Az őszinteségnek azonban folyamatosnak kell lennie. Csakis addig működik egy igazi házasság, amíg az őszinteség tart mindkét fél között. Az Istennel való kapcsolat is egy ilyen házasság, és egyetlen követelménye az őszinteség.
  Végül eljött az idő, amikor rájöttem, bármennyit fejlődöm az imában, mit sem ér, ha nem hallom Isten hangját. Egy kommunikáció soha nem lehet egyoldalú, s ezt az akadályt is nehéz leküzdeni, mivel az Istennel való kommunikáció formája, nem a beszéd és a hallás. Mindenkinek saját magának kell felfedeznie, milyen módon tudja meghallani Isten hangját. Ez egy hosszú folyamat, s állandóan változhat, mi azonban kezdjük valami egyszerűbbel.
 Próbálkozzunk meg az egymás közötti kapcsolatainkban a csenddel. Amikor csak ülünk egymás mellett szótlanul, hosszabb vagy rövidebb ideig, anélkül, hogy bármiféle kényszert éreznénk a beszélgetésre. Az ilyen csendekben csak őszinteség van, semmi más. Majd próbálkozzunk meg az ilyen csendekkel az imában is. Adjunk Istennek teret és lehetőséget ahhoz, hogy megszólítson minket, és csak utána kezdjünk beszélni hozzá. Mennyire más egy ilyen ima! Mert nem csak mi vágyunk az imára, Isten is folyamatosan próbál megszólítani bennünket. Folyton keresi a szívünkhöz vezető utat.

Szólj hozzá!

Címkék: aktuális

Állásinterjú

2010.10.07. 18:27 sprophet

 

 Valahol ott motoszkál a gondolataim mélyén, a ma délutáni állásinterjú, miközben munkahelyemen drótkefével sikálom egy kamra falát, az évtizedek óta felhalmozódott kosztól, s próbálom újjávarázsolni, hogy a várakozásoknak megfelelően, újra élelmiszereket lehessen tárolni benne. Kinn egyre nagyobb intenzitással esik, száműzve jókedvemet melegebb tájakra. Néha keresztülvágok az udvaron, s miközben a hideg, nyirkos levegő végigborzolja a bőröm, már nem is csodálkozom az átázott zoknimon, amikor felfedezem a lyukat, munkáscipőm talpán. Még akkor is zuhog, miközben az állásinterjúra sietek, valahova a tizennegyedik kerületbe. A nyomott levegő miatt a fejem kóvályog, jó lenne valahol meginni egy kávét, de most nem merek erre költeni. Messze még a hó vége, a kereteim pedig igencsak szűkösek.
 Tétován állok a toronyház előtt, a zsúfolt körúton. Újra és újra megnézem az sms-t, melyben elküldték az interjú pontos címét. A toronyház nyolcadik emeletére szól, s miközben a cégek neveit bogarászom a kinti táblán, egyre inkább bizonyossá válik bennem, egyik helyre sem küldtem el az önéletrajzom. Mit keresek én itt? Végül megvonom a vállam, majd belépek az épületbe. Mire megkapom a portán a belépőkártyám, már tudom, egy külföldi bank vezérigazgatóságának irodájában lesz a találkozó. Természetesen várnom kell, s ezt is egykedvűen veszem tudomásul. Egy székre telepszem, miközben bámulok kifelé az ablakból, ahonnan csak a házak és gyárkémények tetejét látni, valamint az eső okozta párás ködöt, ami a szmoggal vegyülve beborítja a várost. A klíma tökéletesen üzemel, lassan átmelegszem, s a fejem is kitisztul. Itt nem érezni a nyomott levegőt, gyanítom, még a páratartalom is szabályozva van. Egy tökéletes elefántcsonttoronyban ülök, mely teljesen kirekeszti a kinti világot, az időjárással, a város zajával és az emberekkel együtt.
 Az interjúztató személy fiatal nő, nem válaszol a munkakörre irányuló kérdésemre, csak annyit hajlandó elárulni, hogy pénzügyi területről van szó (mi másról), inkább rám kíváncsi.
 - Meséljen magáról!
  Látszólag minden érdekli, még a szabadidőm is. Nehéz olyan emberrel társalogni, aki beszélgetés közben kerüli a tekintetem, és inkább a mögöttem lévő falat bámulja (biztosan érdekes lehet). Hát jó! Ezen ne múljék. Beszélek. A korábbi munkahelyeimet gyorsan kivégzem (ez nem én vagyok), s egy idő után azon kapom magam, hogy arról mesélek, aki valójában vagyok. A pszichodrámáról, a Láthatatlan Színházról, az egyetemi gyülekezetről, a csendsétákról és a labirintusmeditációról.
 - Hm. Nagyon érdekes. Meséljen bővebben a labirintusmeditációról. Ez nagyon érdekel.
 Elmagyarázom a lényegét, miközben ő továbbra sem tud a szemembe nézni (ennyire félelmetes lennék?), majd rátérek a spanyolországi zarándokutamra.
-         Nahát, volt a caminón? És voltak spirituális élményei?
-         Igen, voltak. Sokat segítettek az önismeretemben.
-         Nem veszélyes ekkora önismeretre szert tenni, mert végül is… (tanácstalanul széttárja kezét, körülnéz, és zavarodottan nevet)… ebben a világban élünk.
 Már a nyelvem hegyén volt, hogy visszakérdezem; vajon mit válaszolna erre Neo, a Mátrix c. filmben, de inkább visszafogom magam.
-         Valóban nehéz, de megéri, mert az emberi kapcsolataim minősége sokat javult általa.
 
 Végre rátérünk arra, amiért jöttem, s miután elzengte a szokásos dicshimnuszt a bankról, megtudtam, hogy biztosítási ügynököket keresnek. Miközben hallgatom, sajnálkozva nézem az előttem ülő fiatal nőt, aki teljesen elveszítette kapcsolatát a valósággal, s talán soha nem tudja meg, mit veszít, mennyi szépség sugározna belőle, ha bele merne nézni a szemembe.
 Kilépek az elefántcsonttoronyból, a nyirkos, hideg valóságba. Valóban nem könnyű ezt a valóságot élni. Szakadó eső, a város zaja, zsúfolt villamos. Mögöttem lévő kis utcában, a vakok intézete. Vajon melyik világ valóságosabb? Nem akarok ezen gondolkodni, s még mindig nem értem, mire volt jó, ez a találkozó.
 Este felhívnak a banktól, gratulálnak, majd közlik, bejutottam a kiválasztás második körébe, holnap reggel tízkor eligazítás lesz.
 Na, ne! Isten, ez nem fair tőled, hogy választanom kell a fizikai és a lelki nélkülözés között! Nem ilyen választást ígértél, és én nem ezért tértem vissza az életbe. Te is tudod, hogy ennél a banknál én nem dolgozhatok. Nem dobhatom el magamtól azt, amiért oly keservesen megküzdöttem. (Az izzadságszagú, verejtékes munkával megélt, csontig hatolóan hideg valóságot?) Nem leszek ott az eligazításon, inkább megyek falat sikálni.

Szólj hozzá!

Címkék: aktuális

Isten gyógyító keze

2010.09.26. 17:47 sprophet

  Vegyes érzelmekkel tekintettem a tegnapi labirintus elé, ami idén az évnyitó is gyülekezetünkben, mert azok után, hogy Isten a nyáron a halálból visszahívott az életre, picit tartottam a többiekkel való találkozástól. Nem tudom megítélni, mennyit változtam, és a változás milyen nyomokat hagyott bennem, s két hete mielőtt a labirintust megírtam volna, még nem sejtettem, lesznek majd emberek, akiket úgy látok viszont, hogy szememmel nem is látom őket.

 Még az előkészületek alatt sem tudatosult bennem a szerep, ami rám várt, mikor K.-val és D.-vel a ponyvát mostuk szorgosan, miközben P. a szöveget nyomtatta az irodában. Csak közvetlenül a kezdés előtt járt át egy furcsa érzés, mikor bekötött szemmel beültem az ötödik állomásra, ahol, mint az állomás „kelléke”, az áthaladó vándorokat fogom megszemélyesíteni.
 Korábban többször végigmentem már a labirintuson, de bekötött szemmel most teljesen más dimenzióban tárult elém ez a varázslatos világ. Benne voltam a legmélyén, s most a látás kizárásával az érzések, az érintések, a hangok és az illatok felerősödésével egy új látás nyílt meg bennem, ahol olyannak láttam barátaimat, mint még soha. Már a legelején megéreztem azt a szorongó érzést, ami mindannyiunkban megvolt, mindenkiben más-más módon, mégis a terhek, amiket hordoztunk, bennem összefutottak egyetlen gyűjtőpontba (aki majd megszemélyesíti őket), s egyetlen egésszé kapcsoltak össze bennünket. Hihetetlen erővel éreztem Isten közelségét, aki minden űrt betöltött közöttünk, sehol nem hagyva vákuumot. Egy olyan Isten, akinek nem kell megfelelnünk, nincsenek elvárásai, akinek nem kell bizonyítanunk semmit, szellőként suhan a labirintus fölött egyik ponttól a másikig, s miközben gyógyító kezét a sebekre helyezi, enyhül a fájdalom.

  

   Ahogy közeledtek a vándorok az állomásom felé, az érzések elemi erejűvé váltak, a kezemmel kitapinthattam volna őket, majd belém költöztek, s az átalakulás megtörtént. Átéreztem, amit ők éreztek, s minden egyes alkalommal megkaptam, amire vágytam. A teljesség igénye nélkül elmesélek négy ilyen „találkozást”, anélkül, hogy tudtam volna, valójában kik ők.

  Az első átalakulásnál, egy mélyről jövő várakozás kerített hatalmába. Vártam valakire, akit igazán érdeklek, aki valóban kíváncsi rám, és nem csak a világból látható részem érdekli, hanem ami a kendő mögött rejtőzik. Már a találkozás előtt megéreztem a közeledését, és a vágyam beteljesedett. Levette szememről a kendőt, és rám nézett. Öröm járt át, és még a szemüvegemre sem volt szükségem. Abban a szerepben, ezt különösen fontosnak tartottam.

  A második találkozás előtt szorongó fájdalommal ültem, olyasvalakire vártam, aki felemel, de nem hittem, hogy létezik ilyen személy. Aztán kezeket éreztem, akik kezdenek felemelni, és még akkor sem hittem abban, hogy fel tudok állni. Aztán megéreztem a kezekben a valódi erőt, amiben már kezdtem hinni. A kezekből átáramlott a testembe, a lábamba ez az erő, s közös erővel már fel tudtam állni. Ugyanez a kéz széttárta a kezem, és így már könnyűnek éreztem magam.

  A harmadik találkozásnál nem érintettek meg, mégis éreztem valakinek a nagyon erős jelenlétét. Lefele néztem a földre, s közben sirattam valamit, ám egy idő után mintha egy láthatatlan kéz nyúlna az állam alá, kezdte felemelni a fejem, s a testem engedelmeskedett. Egyre feljebb emeltem a fejem, és már az eget néztem, amikor elmúlt a fájdalom, és nevetni is tudtam.

  A negyedik találkozásnál csak ültem, miközben a gyomromat szorongó fájdalom szorította satuba. Átöleltek, ami jólesett, de a fájdalom nem enyhült. Ekkor egy kezet éreztem meg a hátamon, ami először meleg volt, majd kezdett mind forróbbá válni. A forróságot nem éreztem kellemetlennek, inkább jólesett. Amikor a kéz elérte a kellő intenzitású hőfokot, a forróság egyetlen ponton hirtelen a testembe áramlott, s elkezdte kiégetni belőlem a fájdalmat. Mint amikor a gyúlékony anyag hirtelen lángra lobban, úgy áradt szét testemben ez a tűz, és folyamatosan égette ki belőlem a fájdalmat. Nem volt kellemetlen, csak megdöbbentett, hogy míg korábban azt hittem, egyetlen pont fáj, az elégés során kiderült, valójában a fájdalom a testem minden darabját átjárta, s most, miközben az egész kiégett belőlem, teljesen gyógyultnak éreztem magam.

 

 

 Nem tudhatom, kivé változtak a vándorok az állomásomon, de azokból a csodákból következtetve, melyet bennem műveltek, gyanítom, Isten szemén keresztül láthatták önmagukat. Egy erős érzés hatalmasodik el bennem, miközben felidézem az élményt; amit tettek velem (önmagukkal), nem egyedül Isten cselekedte, ők maguk is tevékeny részesei voltak, a saját képességeiken keresztül. Azon az isteni szikrán keresztül, melyet mindannyian megkaptunk Tőle, amitől egyediek, amitől különlegesek vagyunk, és ott a labirintusban, mindenki különlegessé vált, mert az isteni szikra már nem elrejtve szunnyadt bennük, ők maguk működtek isteni szikraként, használták talentumaikat. Az Isten árnyékában ülve, tanúja lehettem a csodának, miközben ezen talentumokon keresztül felsejlett bennem teremtésük célja és értelme, amit szavakkal képtelen vagyok leírni.

  A hetedik állomáson, amely a feloldozásról szólt, az ellenünk elkövetett bántásokat, sérelmeket kellett elengednünk, belefújva egy kőbe, s végül egy vízzel teli tálkába kellett ejteni. Az elengedett kövek koppanása a tálka mélyén, olyan visszhangot keltett, mintha mázsás kődaraboktól származnának. Minden alkalommal összerezzentem a felerősödött hangtól, tudtam, ezek a kövek nem egyszerű dolgokat hordoznak, mégis mikor elültek a rezgés utáni hullámok, megnyugodtam, mert a víz mélyén a legjobb helyre kerültek.

  Nem emlékszem pontosan, mikor éreztem meg először a tömjénillatot, csak később jöttem rá, az illat, a nyolcadik állomásról ered, melynek lényege, hogy a vándorok felírják egy cetlire, mitől szeretnének megszabadulni, ezután egy tálca fölött elégetik a papírt. Nem tudom mik lettek felírva a papírra, de Isten ezt most áldozatként fogadta el. A tömjénillatból tudtam, hogy nem egyszerű áldozatként, a legszentebb áldozatként fogadja el, mert most számára ez a legkedvesebb. Abban a térben megszűnt az idő, a saját elememben éreztem magam, azon a helyen, ahol valójában lennem kell, és éreztem azt a mély szeretetköteléket, ami összefűzött bennünket. Egyek voltunk Istenben.

  Nehezen ment a visszatérés. Úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal, akit kivettek a saját éltető eleméből. Bántotta a fény a szemem, s furcsa érzés újra a külső látásom használni, sokáig könnyeztem, mire újra hozzászoktam.

  

  A héten megint vidéken dolgozom, ezúttal az örömtől részegen. Szinte hihetetlen, de én is meggyógyultam, a „gyógyító kéz” belőlem is kiégette a fájdalmat, s végre én is el tudtam engedni a saját „kövemet”. Jó volt így visszatérni a gyülekezetbe, újra kezdeni az évet, ezen a módon találkozni újra a barátaimmal, és jó lesz majd visszatérni oda. Majd egyszer. Amikor eljön az ideje. Az idő nem számít.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: aktuális

Az emberi méltóságról

2010.09.18. 17:14 sprophet

 

 A héten kedvetlenül jöttem ki ismét a vidéki házba, ahova a munka szólított. Csend, nyugalom, madárfütty, gyönyörű, tóra néző kilátás, és mégis a nyár kezdetének depresszív gondolatai kísértenek ezen a helyen. Bíztam benne, az írás majd feledteti velem a történteket, ám sem az írás, sem a munka nem halad, helyette nagyon sokat jut eszembe gyermekkorom világa. A nyolcvanas évek vajdasági élete, amit már nyugodtan nevezhetek békebelinek, ismerve a legújabb kori történelem eseményeit.
 A szüleim, mint oly sokan mások a faluban, a kisbirtokos paraszti réteghez tartoztak. Bármennyire szegényesen éltünk, mindig voltak nálunk szegényebbek. Sokat találkoztam akkoriban a napszámosainkkal, akik kapálni jártak hozzánk, vagy a termény-betakarításban segédkeztek. Gyermekként nem értettem miért, de a napszámost mindig nagyon meg kellett becsülnünk. Amikor a kukoricát, vagy a burgonyát segítettem kosarazni, s véletlenül silányabb terményt dobtam a kosárba, a szüleim mindig rámszóltak. Függetlenül attól, hogy aszály, vagy éppen a túl sok esőzés rontotta le a termény minőségét és mennyiségét, a napszámos mindennek a legjavát kapta, és mindig megkapta a tisztességesen megállapított részt, mert azt megtanultuk: a saját kárunkat nem szabad ráterhelnünk a nálunk szegényebbre.  Így volt ez, az ebéddel is, amit kaptak; anyám el is süllyedt volna szégyenében, ha panasz érkezik vissza a fülébe, az étel minősége felől. Ma már megértem, miért volt erre szükség: mert a szegény embernek a munkája a méltósága, s amikor a munkáját megbecsülik, az egész embert megbecsülik. Ezért dolgoztunk együtt a napszámosainkkal, akár kapálásról, akár termény-betakarításról legyen szó, mert önmagában a pénzért elvégzett napszámos-munka nem ad méltóságot, csakis akkor, ha a gazda megbecsüli, és ezt ki is mutatja. Valószínűleg nem tudták volna ilyen részletesen megfogalmazni, hogy miért, egyszerűen így látták helyesnek, mert élt bennük az a finom érzékenység, ami iskola nélkül is megmondatta velük, hogyan kell megőrizni a szegények emberi méltóságát. A földekről való lopás ismeretlen fogalom volt akkoriban, ám a háború szele mindent elpusztított. Többek között ezt az életformát is.
 Néha megáll kezemben a vakolókanál, s összerándul belül valami, mintha nyíl találna el, mikor eszembe jut a mai Magyarország napszámosainak világa. Akik munka nélkül lézengenek a Moszkva-téren, arra várva, hogy füttyentsen nekik valami gazdagabb vállalkozó. A fülem meghall sok mindent, mint amikor a múltkor még Budán dolgozva, meghallottam a szomszédságban, amint egy újgazdag elmenőben így szólt hátra a feleségének: „Nekem dolgoztasd azt a f…t!” Vajon mennyire kell eldurvulnia a munkás lelkének, hogy leperegjenek róla az ilyen mondatok. Én még azt is nehezen viselem el, amikor csípőre tett kézzel nézik, ahogy dolgozom. Talán az alkalmazott-munkaadó kapcsolat másmilyen? Az emberi méltóság elvesztése milyen rombolást végez az ember lelkében? Beleőrülnek, vagy bűnözővé válnak? Mit kínál a társadalom? Szociális segélyt, gettósítást, vagy kényszermunkát? Egyik sem adja vissza az elveszített emberi méltóságot.
 Gyermekkorom világában a napszámos emelt fővel mehetett végig az utcán, tudván azt, hogy munkáját megbecsülik. Más világ, más idő, másik ország. Vajon az én helyzetem mennyire más? Én emelt fővel tudok végigmenni az utcán? Biztos? A kétely nem rág szét ott belül, mindent?
 A tékozló fiú történetére gondolok, s talán nekem is méltán kellene mondanom: apám béreseinek jobb dolguk volt, mint nekem. A különbség csupán annyi; én vissza nem mehetek, mert nincs hova, egy elpusztult világot nem lehet visszahozni, s a holtakat sem lehet feltámasztani a temetőből. (Az igazi Atyámmal mi van? A mennyeivel? Megtalálom az utat hozzá?)
 Csend és nyugalom a vidéki házban. A belső nyugalom nélkül. Sokszor nézem tükörben az arcom. A beesett, szomorú szemek ismerősek, s a tekintetem is őszinte, már nincs rajta az a félszeg mosoly, ami mögé azelőtt elrejtőztem. Csak nézem magam, miközben lassan megértem: a tékozló fiú története a felnőtté válásról szól. Nem menekülök előle, nem vágyom az idősebb fiú szerepére, az örök gyermek szerepére, aki felnőttnek hiszi magát, miközben az erkölcsről papol, s közben képtelen felnőni. A tükörben látom magamon az emberi méltóságot is, ami élesen kirajzolódik az arcom körvonalain túl, és a határvonalat is látom. Az elviselhetőség határvonalát. Végtelen nyugalom költözik belém, amikor megértem: az emberi méltóságom nem fogom elveszíteni. Olyan erősen hozzá van láncolva az életemhez, hogy csak az életemmel együtt tudok megválni tőle.

 

Szólj hozzá!

Címkék: aktuális

Isten humora

2010.09.10. 16:59 sprophet

 

 Lassan már vesszőparipámmá válik a munkakeresés, s a barátaim szerint ez természetes. De vajon tényleg így van? Mekkora teret engedek ebben Istennek, és mennyi ebből az én görcsölésem? Ötletek terén megint gyenge lábon állok, a keddi napom mégis szabaddá tettem, s a munkakeresésre szántam. Bíztató előjelnek tekintettem, hogy Hétfő este a régi könyvesboltomban fél órára internetközelbe tudtam férkőzni, és rögtön két helyre elküldtem az önéletrajzom.
 Kedd reggel meglepődve tapasztaltam, hogy nem érzem azt a gyomorszorító nyomást, ami ilyenkor rendszerint elővesz, s megbénít.
 Az agyam azonban még mindig üres, és csupán a hirdetőújságot veszem meg. A reggeli imámban arra kértem Istent, áldja meg a napomat. Az újságot gyorsan átböngésztem, anélkül, hogy bármi érdemlegeset találtam volna, és azonnal megéreztem: újsághirdetésen keresztül nem fogok magamnak emberi méltóságomhoz megfelelő munkát találni. Az újság a legközelebbi kukában kötött ki, és én még mindig nem érzem, a gyomorszájamat összepréselő nyomást. Ilyenkor már rég kétségbe szoktam esni. (Talán hiányzik? Mert visszaadhatom! Nem, nem! Isten őrizz! Ha már elvetted, tartsd is magadnál!)
 Cél és gondolatok nélkül elindultam a városban, és végül a Károlyi-kertben kötöttem ki. Sok mindennek tanúja volt már ez a kert a múltamban, kiélezett élethelyzetek, és sorsfordító döntések színhelye, most is szívesen üldögélek itt. A gondolataim lassan megindulnak, és a labirintusmeditáció jut eszembe, amit az egyetemi gyülekezet évnyitójára ígértem még tavasszal, s amellyel sehogy sem haladok. Elővettem a füzetemet, és azonnal megírtam egy állomást. A gondolataim azonnal pörögni kezdtek, a munkakeresés már az agyam hátsó zugába száműzetett, én pedig energikus léptekkel kezdtem járni a várost, végül a Gellérthegyen kötöttem ki a „Filozófiai kertben”. Az állomások egymás után születtek meg a fejemben, s végül délutánra, a nagy részével végeztem is. Este találkoztam a lelkészemmel, s beszélgetés közben még szóba kerültek a nekem szánt feladatok, melyek most meglepetésként értek. A letargiába süllyedt nyár után, egy nagyon energikus őszre van kilátás.
 Végül elmúlt a nap munkakeresés nélkül, helyette megszületett a labirintusmeditáció. Azt kértem tőled, áldd meg a mai napomat, s Te megáldottad, csak nem úgy, ahogy én gondoltam.
 Ma még nem látok át semmit, nem lettem okosabb, s még mindig nem tudom: mekkora teret engedek valójában Istennek az életemben, és mennyi az én görcsölésem, amivel irányítani próbálok – sikertelenül. Valamit mégis tényként kell elfogadnom, az egyik pillanatban teljesen üres a fejem, a másikban pedig tele van ötletekkel, s nem én vagyok az, aki eldöntöm ennek az idejét és a módját.

Szólj hozzá!

Címkék: aktuális

Zarándoklat (Az elhatározás 3. rész)

2010.09.07. 17:16 sprophet

 

                                                            
                                                   
                                       A „CSENDES HÉTVÉGÉRŐL”
 
 Az úgynevezett csendes hétvégék, a lágymányosi evangélikus egyetemi gyülekezet lelkigyakorlatai, melyek hagyományosan ősszel és tavasszal szerveződnek, egy hosszú hétvégére, valamelyik vidéki lelkigyakorlatos kúriába. Ezek a „csendes hétvégék”, nem mindig csendesek, sőt néha nagyon is zajosak. A mostani kivételesen csendesnek bizonyult, s a zarándoklat témakörére épültek fel programjai, és ezen a hétvégén hallottam először, a Santiago de Compostellába tartó zarándokútról, melyet röviden csak caminóként emlegetnek.

Csendes reggeli, a csendes hétvégén (1. kép)

  Az idei őszön ritkán láttak a barátaim az egyetemi gyülekezetben, néha megfordultam náluk, de többnyire távol maradtam, főleg a depresszióm hatására. A novemberi csendes hétvégére mégis elmentem, egy hirtelen döntés, vagy hirtelen jött ötlet hatására, magam sem tudtam igazán megfejteni az okát. (Az ilyen váratlanul megfogalmazódó ötleteket nevezem én Istennek, már a kezében voltak a vetésre szánt magok, csak még egyetlen utolsó simítást kellett elvégeznie a szántóföldön, vagyis a lelkemen…)

 Két meghatározó élményt kell kiemelnem a hétvégéből. Az első, s egyben legfontosabb pillanat, M. ZS.-vel való találkozásom, aki beszámolót tartott caminós élményeiről. Ugyan nagyon keveset beszélgettünk, szinte csak néhány mondatot, de három olyan momentum is történt, amikor úgy éreztem, valami összekapcsolódott bennünk. Az első ilyen „egymásrahangolódás” rögtön beszámolója elején történt, miközben kitért arra, hogy Santiagóban található Jakab apostol sírja, melyről a város a nevét kapta, a „francia út” kiinduló állomása, pedig János apostolról kapta nevét. Rövid megjegyzést tett, hogy ez is egy érdekes téma lehet, az út Jánostól Jakabig, de erre most nem szeretne kitérni. Felvillanyozódva kaptam fel a fejem, ugyanis nagyon az elevenembe vágott ez a kis közjáték. János a férfi női oldalát szimbolizálja (megértés, befogadókézség, empátia, érzékenység), míg Jakab inkább a férfi oldalt (célkitűzés, kalandvágy, küzdelem, alkotás). Mondanom sem kell, hogy nekem Jakabbal, vagyis a férfi oldallal vannak gondjaim, ahova még nem sikerült eljutnom. A második élmény szintén előadás közben történt, mikor M.ZS. megkérdezte, hogy ki olvasta közülünk Hamvas Béla Karneválját? Ez a mű, ugyanis évek óta mozgatja a fantáziámat, sőt elolvasása is hosszú évekig tartott számomra, amíg a beavatás hét fokozatát sikerült valamennyire megemésztenem, melyre Hamvas Béla a regényét építette.
 Hazautazása előtt még váltottunk néhány szót. Beszélgetésünket rövid csendszünetek szakították meg, amíg a gondolatainkat emésztettük. Természetesen szóba került származásunk is, mindketten határon túli magyarok vagyunk, ő Erdélyből, míg én a vajdaságból települtem át. Rövid gondolkodás után megkérdezte, sikerült-e beilleszkednem, mire én csak annyit válaszolhattam: nem igazán. Hosszabb csendszünet következett, mivel mindketten éreztük, ez a „nem igazán”, valami mély sebből fakad, ami nem egyedül az enyém. Neki is végig kellett küzdenie a maga harcát. Következő mondata sem volt kevésbé súlyos: „Talán nem is érdemes túl mély gyökeret eresztenünk sehol, hiszen az igazi otthonunk máshol van.” Ez a mondat, azóta is bennem él, néha fájdalommal tölt el, néha megnyugvást hoz, de soha nem hagyhatom figyelmen kívül azt a nyugtalanító érzést, amit kivált belőlem.
 
 

Útkeresők, mikor találkoznak (2. kép)

  A csendes hétvége másik meghatározó élménye, a szombat délutáni „mini zarándoklatunk” volt, egy előre meghatározott útvonalon. Kis csoportokban haladtunk a kitűzött cél felé, s már az elején rosszullét fogott el, ami egészen addig tartott, míg rá nem jöttem az igazi okra: nem a saját ritmusomban haladok. Leváltam a többiekről, és így már képes lettem önmagamhoz közelebb kerülni, s maga a gyaloglás is egy újszerű, és boldogító érzéssel töltött el. Mikor elértem a kitűzött célt, a kápolnát, nem éreztem magam sem elégedettnek, sem révbe érkezettnek. Már besötétedett, s nyugtalanságom nem múlt el. Nem akartam a többiekhez csatlakozva, végigbeszélgetni a visszautat. A fénykörből ahol ültem, a sötét út félelmetesnek tűnt, s mégis ellenállhatatlanul vonzott magához, míg tépelődésemnek véget nem vetettem, és a sötétben egyedül indultam vissza. Már az első lépések után, újra elfogott a mámorító érzés, valami megfoghatatlanul és homályosan felsejlett bennem, mintha jövőm kis darabkáját tartottam volna kezemben.

 

Szólj hozzá!

Címkék: zarándoklat

Visszapillantás (Hétköznap a Sváb-hegyen)

2010.09.05. 18:54 sprophet

 

 Nincs új a nap alatt. Ahogy előszedegetem a régebbi írásaimat, és felelevenítem az emlékeimet, régebben is hasonló gondokkal küzdöttem. Hasonlók, s mégsem ugyanazok. Ahogy múlnak az évek, a küzdelmek mind mélyebb szinten zajlanak, mintha minden egyes megküzdött évvel, spirálszerűen haladnék egyre mélyebb és mélyebb körökbe, míg végül elérem a spirál magját. Az alábbi írás még egy kezdeti „külső körben” zajlott.
 
 
 Félelem. Remény. Vajon melyikük az erősebb? Már van veszítenivalóm. Megtapasztaltam a barátaim szeretetét. Megéreztem Isten jelenlétét. Már van veszítenivalóm. Anyagi dolgokat nem tudok elveszíteni, lassan már nem marad semmim, de nem török meg. Elveszíteni a barátaimat, szeretetüket, megértésüket és a bennem felgyülemlett reményt és bizalmat – ez nagy veszteség. Semmi sem az enyém. Mindent Istentől kaptam megőrzésre és használatra. A bennem meglévő érzéseket jó dolgokra használtam? Élni akarok! Szeretni, és szeretve lenni!
 S: Meddig teszel még próbára?
 Isten: Ezt te is tudod.
 S: Életem végéig.
 Ez annyira fáj! Már megtanultam könnyekkel kiadni magamból a szomorúságot, de még maradt bennem éppen elég.
 S: Olyan nehéz a létbizonytalanság. Mikor lesz ennek vége? Már nem sokáig bírom ezt a terhet magamban cipelni.
 Isten: Te választottad ezt az utat.
 S: Attól még nem lesz könnyebb!
 Isten: Szeretnél mindent visszacsinálni? Visszamennél a gyermekkorba, és mindent újra kezdenél?
 S: Nem. Én más utat nem tudnék választani. És nem akarom elveszíteni azt a sok jót, amit az elmúlt hat évben kaptam.
 Isten: Ó! Tehát jót is kaptál, nemcsak rosszat?
 S: Persze hogy kaptam! Kitártam a lelkem a barátaim előtt, és ők nem fordultak el tőlem – még jobban szeretnek ezért. Végre életemben először alkottam valamit. Meg mertem mutatni a barátaimnak, és ők azt mondták: Gyönyörűek az írásaid! Azért jó lenne, ha tudnám, hogy mikor fogsz végre segíteni!
 Isten: Ezzel csak elrontanám az örömöd. Jobb, ha nem tudod az időpontot.
 S: Már nem sok időd maradt a segítségre.
 Isten: Azt csak te hiszed!
 S: Te is tudod, hogy nem jó szenvedni. Nem vagyok hülye, hogy önként vállaljam a szenvedést.
 Isten: Szerinted én hülye voltam?
 S: Rendben van. Elismerem. Nem vagy hülye. Azért neked sem volt könnyű, amikor keresztre feszítettek! Mondd, te soha nem estél kétségbe?
 Isten: Nagyon is sokszor. Mit gondolsz, olyan könnyű látnom a sok rosszat, a testi és lelki szenvedést, ami a világban munkálkodik? Ráadásul én viselem mindezért a felelősséget, hiszen én teremtettem a világot.
 
 A távolból mennydörgés hallatszik. A nap eltűnik a felhők mögött. Homály borul a vidékre és óriási csend. A turisták elmennek. Csak én üldögélek a Svábhegyen, a padomon. A tekintetem befogja a végtelen nyílt teret. Látom a távolban a házakat, a hegyeket, az erdőt. A lelkem szárnyal. Szeretek a magasban lenni. A mennydörgés közeleg. Csak a szúnyogok ne lennének! Az Úr kifelejthette volna őket a teremtésből. Az út kezd sötétbe borulni. Ránézek az órámra: délután negyedhárom. Esőcseppek hullnak. Na jó, keressünk valami menedéket. Behúzódom egy kis büfébe. Kávézom, rétest eszem és dohányzom. Az eső csendesen esik. Isten a háttérben kuncog.
 
 Isten: Úgy látom, még mindig van pénzed. Nem is olyan sürgős az a segítség. Azért a dohányzást már abbahagyhatnád!
 S: Majd ha eljön az idő, abbahagyom. Nem árulom el az időpontot, mert azzal csak elrontanám az örömöd. Legyen meglepetés!
 Isten: (még mindig kuncog) Ezt most jól megkaptam!
 
 Egyre jobban esik. Könnyű nyári zápor. Nem félek, mert a villámlást és mennydörgést távolról érzékelem. Különben, ő is jelen van. Mitől kellene félnem? Élvezem az eső kopogását a kis fatetőn. Néha a karomra is cseppen a tetőről, egy lyukon keresztül.
 Újra kisüt a nap. Ismét kávézom és rétest eszem. Isten nagy szemekkel néz.
 S: Te tanítottál arra, hogy csak a pillanat létezik, és amit meg tudok ragadni belőle! E nélkül nincs jövőm! Ha megélem a boldog perceket, értelmet nyer az életem, mert hiába a sok szenvedés és megpróbáltatás, a kevés öröm és boldogság, amit eddig kaptam, bőségesen kárpótol mindenért. Érdemes élnem! És te, hogy vagy a világgal? Megérte megteremtened?
 Isten: Valóban megérte. Egy tökéletlen teremtmény részéről egyetlen önzetlen jótett, megsemmisít ezer rosszat. Volt idő, amikor mindent el akartam törölni a föld színéről, és újraalkotni, mert elkeserített a gonoszság, és így a jót sem tudtam igazán értékelni, de ma már nem. Most már elegendő számomra egyetlen igaz ember, hogy megbocsássak mindenért. Mellesleg nem csak egy igaz embert ismerek, de rengeteget.
 S: Rájöttem, hogy az utam nem térben és időben kell bejárnom, hanem a saját lelkemben. Olyan végtelen a lelkem, mint amikor szétnézek a hegytetőről, és a tekintetem befogja a messzeséget. Az útjelzők és üzenetek is a lelkemben vannak és lesznek megírva, csak fel kell fedeznem őket. A boldog pillanatokat is a lelkemben éltem meg, csakúgy, mint a szenvedést és küzdelmet.
  Isten: Jó szöveg, de mi a helyzet a sok fagyizással, a csokival, a süteményekkel és a kávéval? A játékokkal, könyvekkel és filmekkel? Vagy te nem is vágysz testi örömökre? Nem szeretnél magadnak társat, aki szeret, megcsókol és megölel? Aki megpihen a válladon, elfogadja benned az erőd és gyengeséged, megosztja veled az örömét, de a boldogtalanságát is, és feltétel nélkül szeret úgy, ahogy megteremtettelek? Mielőtt elrugaszkodnál a földtől, előbb gondolkozz! Még hogy nem vágysz testi örömökre? Legalább magadnak ne hazudj!
 S: Jó, jó. Most megint megfogtál. Te ismered legtitkosabb vágyaimat. Fejezzük be a beszélgetést, mielőtt teljesen zavarba hozol. A szexuális felvilágosítást inkább hagyjuk máskorra.
 Isten: Hajaj! Nem én klikkeltem a neten szexoldalakra.
 S: Meg is kaptam érte a jutalmam. Utána napokon keresztül keresgéltem a számítógépen a vírusokat, amiket küldtél. Alig tudtam őket letörölni. Azért jó barátok vagyunk.
 Isten: Szerintem is.
 
 Milyen furcsa. A szívemben félelemmel és szorongással kezdek hozzá az Úrral való beszélgetéshez, de a végére minden könnyed vidámsággá változik bennem. Ilyenkor képes vagyok hinni a holnap örömeiben, ma még számomra elképzelhetetlen boldogságban, és abban is, hogy eljön az idő, amikor nem a szomorúság csalja elő könnyeimet, hanem az öröm.
 Napok múlnak végtelen lassúsággal, újabb és újabb félelemhullámok rakódnak le remegő gyomrom köré, de érzem legbelül a ragyogást, ott izzik fehéren vagy vörösen az énem középpontjában, ami egyedül Istené. Jöhet bármi, az igazi lényemet tisztán szeretném visszaadni neki, amikor eljön az utolsó órám. Nagyon sok dolog kimaradt az életemből. Nem utazgattam külföldön, nem ismerem a boldog egyetemista éveket, nem voltam társaság középpontja, nem kápráztattam senkit szellemes beszéddel, nem éreztem az anyai ölelés biztonságot adó melegét, nem tartottam lányt a karjaimban, nem futottam be karriert, nem vittem véghez nagy dolgokat. Mégis merem azt állítani: Volt értelme eddigi életemnek, és amíg érzem magamban a ragyogást – lesz is. Ami itt belül fénylik, az enyém, senki másé. Megoszthatom, és meg is osztom másokkal, beragyoghatok üresen kongó életeket, vigaszt és reményt nyújthatok azoknak, akiknek nem jutott, utat mutathatok a sötétben, mert merem ezt állítani: Isten a barátom! Gyengeségemet erővé formálja, félelmemet bátorsággá, szomorúságomat örömmé, gátlásaimat tetté. Tudok ajándékot adni, sőt minden átadott ajándékkal gazdagabb leszek. Nem tudom meghatottság nélkül kimondani: Isten a barátom.
 
2005. augusztus

Szólj hozzá!

Címkék: visszapillantás

Az első lépések

2010.08.25. 13:02 sprophet

  Végre valami elindult. Pont azon gondolkodtam a napokban, hogy mit tehetnék magamért, mivel tudnék hozzájárulni ahhoz, hogy Isten könnyebben segíthessen. Ötletekért imádkoztam, mert már nagyon mozog bennem a tettvágy, hogy én is tegyek valamit önmagamért. Aztán tegnap este jött egy e-mail, az egyik munkaközvetítő portálról, hogy 180 napja nem léptem be, és törölni fognak a rendszerből. Azonnal beléptem felfrissítettem az adataimat és az önéletrajzomat, és egyben aktiváltam is (mert ezt eddig elmulasztottam), ma pedig egyik kedves barátom tanácsára bevittem az önéletrajzomat egy alkatrészgyártó céghez, és napomat megkoronázandó, még egy lottószelvényt is vettem.-)) Tudom, kis lépés az emberiségnek, ám számomra mégis hatalmas ugrás, mert végre kimozdultam a tehetetlenség állapotából.

Szólj hozzá!

Címkék: aktuális

Zarándoklat (Az elhatározás 2. rész)

2010.08.24. 19:05 sprophet

 

                                                                A DEPRESSZIÓMRÓL
 
 Kelletlenül ülök most a gép előtt, s nem szívesen emlékezem vissza életem sötét időszakára, mégis meg kell tennem, mivel a fény felé a sötétségen keresztül vezet az út. Hát essünk túl rajta!
 Amit én a depressziómnak nevezek, már nagyon korán elkezdődött az életemben, mint egy betegség, aminek első jelei már a gyerekkorban kiütköztek, s rohamai a kamaszkorban egyre intenzívebbekké váltak, és mire felnőttem, már állandó kísérője lett életemnek, mint valami nagy sötét árnyék. A „betegség” lényege a túlzott félelemben (az emberektől), az érzelmeim elfojtásában (a külvilág felé maszkot mutattam), az önértékelésem alacsony fokában, valamint az állandó lehangoltságban mutatkozott meg.
  Külső jelei: kerülöm az embereket, megsűrűsödnek az állandó éjszakázások, melyek helyszíne a könyvesbolt galériája, ahol számítógépes játékokkal ütöm el az időmet, s következménye az állandó kialvatlanság; a láncdohányzás és végül súlyosabb esetekben a fizikai rosszullétek.
 Belső jelei: céltalanság, nem tudok mihez kezdeni az életemmel, az otthontalanság, többször kísértettek öngyilkos gondolatok, és végül nem ismerem létezésem célját és értelmét, s ezzel együtt a saját életem is értelmetlenné válik.
 Néha enyhült, többször tarkították mélypontok, s többször próbálkoztam segítséggel kimászni belőle. Először V. barátom egyéni terápiájában, majd később a pszichodrámában, ám csupán a probléma feltérképezéséig jutottam el, a gyógyulásig nem. Mivel erős a képi világom, a depressziómat is egy kép segítségével tudtam legjobban magam előtt megfogalmazni, az előző évi egyéni terápiában: „Egy gömb belsejében ülök (talán a tüdőmben). Mély sötétség és csend borul fölém. Csak a saját lélegzetvételem hallom. A tüdőm falát beborította valami fekete, nyúlós és ragacsos anyag, melytől iszonyat fog el. Nem marad más csak az iszonyat, félelem és tehetetlenség. A tehetetlenségtől üvölteni kezdek. Csak üvöltök és üvöltök. Az üvöltéstől felszakad a fekete, ragacsos anyag a tüdőmön, és milliónyi apró foszlányként kavarog körülöttem. Egyszerre megérzem az erőt, amely felfelé kezd repíteni hihetetlen sebességgel, a foszlányokkal együtt. Különös érzés fog el. Mintha kifordulnék önmagamból, és újra születnék. A születés élményétől felszakadnak bennem az érzelmek. Remegek, és sírás fojtogat. Előttem a szám, mint egy óriási kapu tátong. A foszlányok kirepülnek, s amint kiérnek a fényre, lángra lobbannak és elemésztődnek.”
 A pszichodrámából való kilépés után, a depresszióm újabb mélyponthoz érkezett, néha megszakították apró örömök; a darumababákkal való közjáték, vagy amikor augusztusban végre megkaptam a letelepedési engedélyem…
 Itt azért meg kell állnom, s szólnom kell az előzményeiről is. Amióta 1999 novemberében áttelepültem Budapestre, a vajdasági Bezdánból, a tartózkodási papírok beszerzése valóságos kálváriát jelentett számomra. Az első két évben féllegálisan, majd sikerült egy éves tartózkodási engedélyt beszereznem, melyet minden évben hosszabbítanom kellett. A hosszabbítás már ügyvédi segítséggel ment, és így a költségek évente kb. százezer forintomba kerültek. A folyamat úgy nézett ki, hogy először be kellett szereznem egy munkavállalási engedélyt (ehhez kellett az ügyvédi segítség), amit csak akkor kaphattam meg, ha a könyvesboltban betöltött állásomra, nem közvetítettek ki regisztrált munkanélkülit. Jó esetben ezt sikerült elkerülni, és ezek után a tartózkodási engedély már „csak” idő és pénz függvénye volt. Amennyiben elutasítják a kérvényemet, az országot is el kell hagynom. Minden év őszén át kellett élnem a létbizonytalanság eme életérzését, erre az időszakra, még a kiutasítástól való félelem is rányomta bélyegét. A 2005-ös ősz volt a legszörnyűbb, az ügyvédem háromszor adta be a munkavállalási kérelmemet, és háromszor utasították vissza, mivel minden alkalommal kiközvetítettek a könyvesboltba egy munkanélkülit. Negyedszerre valóságos csoda folytán végre megkaptam, s az ügyvédem ez után közölte, hogy többször nem vállalja el az ügyemet, mert nem lát arra esélyt, hogy jövőre is megkapom. A következő egy év a letelepedési engedély beadásához szükséges papírok beszerzésével telt el. A kereseti igazolásom nagyon gyenge lábakon állt, sem ingatlannal, sem bankszámlával nem rendelkeztem, a minimálbér volt az egyetlen, amit fel tudtam mutatni. Azt még hozzá kell tennem, hogy néhány évvel ezelőtt már volt egy visszautasított letelepedés iránti kérelmem.
 Ezek után minden okom meglett volna az örömre. Megkaptam a letelepedést, vele a személyit és a lakcímkártyát is, kerek öt évre, mégsem tudtam igazán felhőtlenül örülni. Olyan sok áldozatot kellett érte hoznom, annyi megalázó helyzetet kellett eltűrnöm a hivatalokban, hogy az örömre már nem maradt bennem hely. Valahogy úgy éreztem magam, mint azok a fekete rabszolgák, akik az amerikai polgárháború után felszabadultak. Elképzeltem, amint ott ültek hunyorogva a sötét viskóikban, amikor hozzájuk megy a fehér gazda, és elküldi őket. „Menjetek! Szabadok vagytok!” Ott áll előttük a poros országút, nincs hova menniük, az őseiket úgy hurcolták be az országba, és minden felmenőjük rabszolga volt. Hogyan lehet ezek után örülni a szabadságnak, egy idegen országban, amely előtte megvetette őket?
 És vajon mihez kezdek én, a hirtelen jött szabadságommal?
 
 (Fenséges vagy, mert fáradhatatlanul szórod a magokat. Neked nem számít a sziklás hegycsúcs, a sivatag, még a gyommal sűrűn benőtt talajba is fáradhatatlanul vetsz, olyan ellenállhatatlanul, mint ahogy az élet tör magának utat, minden talpalatnyi helyen. Nem létezik számodra sötétség. Abban a sötétségben, ahol én csak vakon botorkálok, Te mindent látsz; világosabban, mint én a legfényesebb napon. Azt a mocsarat, ahol én csak bűzlő gyökereket, és enyészetnek indult növényeket látok, Te kiváló termőföldnek látod, és csak vetsz, és vetsz – fáradhatatlanul. Belém is, még akkor is, amikor én nem látom, akkor is, amikor elhajítom ezeket a magokat, és akkor is, amikor kitépem magamból a zsenge növényt. Mert Te nem fáradsz el soha…)

 

Szólj hozzá!

Címkék: zarándoklat

Zarándoklat ( Az elhatározás 1. rész)

2010.08.19. 17:43 sprophet

                                                          A DARUMABABÁKRÓL

 

  Amikor konkrét eseményt kell kiemelnem életem folyamából, mint zarándoklatom kezdetét, mindenképpen a „darumababákkal” kell kezdenem.

  2006 augusztusában találkoztam V. barátommal, akit mellesleg mentoromnak is tartok, s találkozásunk első volt azok után, hogy két alkalommal a vége előtt, kiléptem a pszichodráma csoportomból, melynek egyik vezetője éppen ő volt. A kilépés, bennem is, és a csoportban is mély konfliktust okozott, ám ez V.-vel való kapcsolatomat nem árnyékolta be, s neheztelésnek nyoma sem volt benne, irányomban. Épp egy költözés közepén tartott, s tervünk az volt, hogy miután egy óra alatt felvisszük a kocsijából a fuvart a legfelső emeletre, ami lifttel két forduló; az este további részében beülünk egy kávézóba, s jól kibeszélgetjük magunkat. Ám amikor a nem működő lifthez érkeztünk az első csomagokkal, s szembesültünk a ténnyel, hogy a lépcsőt kell használnunk, már nyilvánvaló lett számunkra, hogy az este nagy részében, a málhás szamarak keserű kenyerét fogjuk enni. Furcsa mód, ez a kenyér mégsem lett keserű, sőt… Amint beletörődtünk a helyzetbe, s felfogtuk a helyzet humoros oldalát, a szívünkbe is vidámság költözött, és valósággal szárnyakat kapva másztuk meg a lépcsőket, mindketten a saját ritmusunkban, s lefelé, avagy felfelé találkoztunkban, sütöttük el egymásnak bölcsességeinket. Agyunk valósággal felvillanyozódott, s az idő előrehaladtával, testünk sem érezte a fáradtságot, néha emeleteken keresztül kiáltoztuk egymásnak gondolatainkat, ahogy épp eszünkbe jutottak.

 

(Sokáig azt hittem, csak maga a munka minősége teheti értelmessé, és magasabb értékűvé munkámat, s előfeltételnek tekintettem, hogy szeressem is, amit épp dolgozom, ám ez a közjáték ráébreszt arra, hogy nemcsak a munka számít, hanem a közeg is, amelyben ezt végzem. Egy szerető közösségért dolgozva, még a legmonotonabb munka is értelmet nyerhet. Ez az apró történet, nem csupán egy múltban történt esemény, melynek én voltam egyik szereplője - életalakító esemény, melynek helye, nem a Kronosz végtelen időgörbéjén van, mely elmúlik, mint a világi dolgok, sokkal inkább a Kairosz szent idejébe, s egyben Isten végtelenségéhez tartozik, mely örökké tart. Amikor homokszemekként leperegnek előttem a napok és az évek, lassan eltűnve az élet süllyesztőjébe, az ilyen pillanatok velem maradnak, s büszkén fogom azt mondani: Igen, ez én voltam!)

 

  Az éjszaka közeledtével lassan a csomagjaink is elfogytak, és V. ekkor kezdett mesélni a darumababákról. Egy ősi Japán szokás, amelyről V. abban az időszakban hallott, amikor néhány hónapig Japánban élt. A lényege a célkitűzés. Amikor egy japán ember kitűz maga elé bármilyen célt, vesz egy darumababát, befesti az egyik szemét, ezzel szentesítve maga előtt a célt, s onnantól kezdve egy éven keresztül minden nap tesz valamit a cél elérése érdekében, és amikor célba ér, befesti a baba másik szemét is. Mivel V. a hirtelen elhatározások és döntések embere, megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem a közös darumababa vásárláshoz. Azonnal megvalósítottuk az ötletet, a közeli bevásárlóközpontban, még éppen elcsípve a zárás előtti néhány percet. Egy keleti ajándékboltban megvettük a 9-9 darumababát. V. vándorló szerzetes figurákat választott, én sárkányokat. Egy közös célt tűztűnk magunk elé: minden nap sportolunk. A súlyzókat is rögtön megvettük, s mivel az aznapi cipekedés felért egy sporttal, s ráadásul a súlyzókat is el kellett vinni hazáig, az aznapi sportolásunk ezzel le volt tudva.

  A célok kitűzésével gondjaim voltak, s ismerve előéletemet, ez egyáltalán nem újdonság. Mikor nagy nehezen találtam magam előtt valami kis célt, a darumababám szemének befestését halogattam, egyik napról a másikra. A súlyzózást is abbahagytam két hét után. A munkahelyemen végeztem, a könyvesbolt galériáján, s furán éreztem magam tőle. Ha valaki meglát, s megkérdezi: "Mit csinálsz? Gyúrsz? Aha." A gyúrás valahogy nem illik a személyiségemhez. (A számítógépes játék talán igen?)

  Ezek után már nem is csodálkozhatom, hogy megtörtént a baj. Egy átlagos munkanapon, amikor üres tekintettel bámultam kifelé a fejemből a könyvesboltban, valaki ellopta a táskámat, amiben semmi értékes nem volt, kivéve a darumababákat. Mintha a céljaimat hagytam volna ellopni, s ezzel újra visszasüllyedtem a depresszióba, ami gyakorlatilag a pszichodrámás csoportom elhagyása óta tartott.

Szólj hozzá!

Címkék: zarándoklat

Egy apró elhatározás kezdete

2010.08.17. 18:21 sprophet

 

 Néhány nappal ezelőtt a fájlokat rendezgettem a számítógépemen, és most végre egybe tudom gyűjteni az írásaimat, amelyek eddig különböző gépeken és webtárhelyeken kallódtak. Egy név nélküli word fájlt megnyitva, egy régebbi írásomra bukkantam, amelyben leírtam azt az időszakot, mikor eldöntöttem, hogy végigmegyek a caminón. Most, amikor Szabolcs húga is útra készül, hogy Szeptemberben végigjárja a „francia utat”, én is elhatároztam, hogy felidézem emlékeimet, és írni fogok a zarándoklatról. Mostanában az írás az egyetlen, ami megnyugtat, és némi örömöt okoz számomra, mivel a háttérből még néha erőteljesen rámvigyorog a nagy „semmi”, és a mögötte lévő ürességgel egyedül nem tudok szembeszállni. (Isten! Jelet adtál nekem, hogy van választásom!) Talán nem is kell. Bízom benne, amikor újra előszedem a régi emlékeimet, lesz közte majd olyan is, ami örömet okoz, és értelemmel tölti meg a mindennapjaimat, s talán még új utat is találhatok magamnak általuk.

Szólj hozzá!

Címkék: aktuális

Útnak indítom a blogot

2010.08.07. 12:35 sprophet

 

 Furcsa érzés most bámulni ezt a nagy üres fehérséget, melyet nekem kell megtöltenem gondolatokkal, élettel, történetekkel…
 Történetekkel, melyek rólam szólnak, s mégsem én vagyok bennük a főszereplő, hanem olyasvalaki, aki leginkább az Isten névre hallgat. Néha úgy hiszem, ismerem őt, aztán rá kell jönnöm, mennyire keveset tudok róla. Írni fogok sikerekről és kudarcokról, és mikor később visszaolvasom őket, bizony jó lesz emlékeztetni magam – az életem nemcsak kudarcokból áll, és néha még az is megeshet, a kudarc is tulajdonképp siker volt, mert bizonyos élethelyzeteket nehéz értelmezni belülről. Ezt a blogot nem naplónak szánom, s nem is csak saját magamnak írom, történeteimet meg fogom osztani emberekkel, kik fontos szerepet játszottak az életemben, s talán másokkal is. Még mindig tanulom, hogyan kell megosztani magam embertársaimmal, s talán…

 

2 komment

Címkék: aktuális

süti beállítások módosítása