"...szűk ösvényén."

  Megkaptam a munkát. Rendes, bejelentett állással, a Szent István Társulat alkalmazottja lettem. Nehéz elhinnem, és mégis igaz. Végetért egy fejezet az életemben, és november elsejétől már egy másik fejezetet kezdek írni. Mi történt az elmúlt fél évben? Attól a pillanattól kezdve, amikor nagypénteken betöltöttem a negyvenedik életévemet, egészen eddig a pillanatig? Mennyit fogtam fel az egészből? Még most is élénken él bennem a nagypéntek képe, amikor a gyülekezettel a Gercse kápolnáig jártuk meg a stációt. Az imbolygó gyertyafények a kápolna sötétjében, amikor ültünk egymás mellett a barátaimmal, és készültünk az Úrvacsorára. A különös nyugtalanság, ami akkor elfogott. A születésnapom, ami akkor Jézus halála is volt, egyben. Milyen rég volt!

  Félelmetes. Fél év után visszahívtak a Szent István Társulattól, mivel nem vált be náluk az ember, akit felvettek. Hétfőn 10 órakor újabb találkozó. Háát Isten, fura a mi kapcsolatunk...

  Vegyes érzelmekkel tekintettem a tegnapi labirintus elé, ami idén az évnyitó is gyülekezetünkben, mert azok után, hogy Isten a nyáron a halálból visszahívott az életre, picit tartottam a többiekkel való találkozástól. Nem tudom megítélni, mennyit változtam, és a változás milyen nyomokat hagyott bennem, s két hete mielőtt a labirintust megírtam volna, még nem sejtettem, lesznek majd emberek, akiket úgy látok viszont, hogy szememmel nem is látom őket.

   Ahogy közeledtek a vándorok az állomásom felé, az érzések elemi erejűvé váltak, a kezemmel kitapinthattam volna őket, majd belém költöztek, s az átalakulás megtörtént. Átéreztem, amit ők éreztek, s minden egyes alkalommal megkaptam, amire vágytam. A teljesség igénye nélkül elmesélek négy ilyen „találkozást”, anélkül, hogy tudtam volna, valójában kik ők.

  Az első átalakulásnál, egy mélyről jövő várakozás kerített hatalmába. Vártam valakire, akit igazán érdeklek, aki valóban kíváncsi rám, és nem csak a világból látható részem érdekli, hanem ami a kendő mögött rejtőzik. Már a találkozás előtt megéreztem a közeledését, és a vágyam beteljesedett. Levette szememről a kendőt, és rám nézett. Öröm járt át, és még a szemüvegemre sem volt szükségem. Abban a szerepben, ezt különösen fontosnak tartottam.

  A második találkozás előtt szorongó fájdalommal ültem, olyasvalakire vártam, aki felemel, de nem hittem, hogy létezik ilyen személy. Aztán kezeket éreztem, akik kezdenek felemelni, és még akkor sem hittem abban, hogy fel tudok állni. Aztán megéreztem a kezekben a valódi erőt, amiben már kezdtem hinni. A kezekből átáramlott a testembe, a lábamba ez az erő, s közös erővel már fel tudtam állni. Ugyanez a kéz széttárta a kezem, és így már könnyűnek éreztem magam.

  A harmadik találkozásnál nem érintettek meg, mégis éreztem valakinek a nagyon erős jelenlétét. Lefele néztem a földre, s közben sirattam valamit, ám egy idő után mintha egy láthatatlan kéz nyúlna az állam alá, kezdte felemelni a fejem, s a testem engedelmeskedett. Egyre feljebb emeltem a fejem, és már az eget néztem, amikor elmúlt a fájdalom, és nevetni is tudtam.

  A negyedik találkozásnál csak ültem, miközben a gyomromat szorongó fájdalom szorította satuba. Átöleltek, ami jólesett, de a fájdalom nem enyhült. Ekkor egy kezet éreztem meg a hátamon, ami először meleg volt, majd kezdett mind forróbbá válni. A forróságot nem éreztem kellemetlennek, inkább jólesett. Amikor a kéz elérte a kellő intenzitású hőfokot, a forróság egyetlen ponton hirtelen a testembe áramlott, s elkezdte kiégetni belőlem a fájdalmat. Mint amikor a gyúlékony anyag hirtelen lángra lobban, úgy áradt szét testemben ez a tűz, és folyamatosan égette ki belőlem a fájdalmat. Nem volt kellemetlen, csak megdöbbentett, hogy míg korábban azt hittem, egyetlen pont fáj, az elégés során kiderült, valójában a fájdalom a testem minden darabját átjárta, s most, miközben az egész kiégett belőlem, teljesen gyógyultnak éreztem magam.

   Nem tudhatom, kivé változtak a vándorok az állomásomon, de azokból a csodákból következtetve, melyet bennem műveltek, gyanítom, Isten szemén keresztül láthatták önmagukat. Egy erős érzés hatalmasodik el bennem, miközben felidézem az élményt; amit tettek velem (önmagukkal), nem egyedül Isten cselekedte, ők maguk is tevékeny részesei voltak, a saját képességeiken keresztül. Azon az isteni szikrán keresztül, melyet mindannyian megkaptunk Tőle, amitől egyediek, amitől különlegesek vagyunk, és ott a labirintusban, mindenki különlegessé vált, mert az isteni szikra már nem elrejtve szunnyadt bennük, ők maguk működtek isteni szikraként, használták talentumaikat. Az Isten árnyékában ülve, tanúja lehettem a csodának, miközben ezen talentumokon keresztül felsejlett bennem teremtésük célja és értelme, amit szavakkal képtelen vagyok leírni.

  A hetedik állomáson, amely a feloldozásról szólt, az ellenünk elkövetett bántásokat, sérelmeket kellett elengednünk, belefújva egy kőbe, s végül egy vízzel teli tálkába kellett ejteni. Az elengedett kövek koppanása a tálka mélyén, olyan visszhangot keltett, mintha mázsás kődaraboktól származnának. Minden alkalommal összerezzentem a felerősödött hangtól, tudtam, ezek a kövek nem egyszerű dolgokat hordoznak, mégis mikor elültek a rezgés utáni hullámok, megnyugodtam, mert a víz mélyén a legjobb helyre kerültek.

  Nem emlékszem pontosan, mikor éreztem meg először a tömjénillatot, csak később jöttem rá, az illat, a nyolcadik állomásról ered, melynek lényege, hogy a vándorok felírják egy cetlire, mitől szeretnének megszabadulni, ezután egy tálca fölött elégetik a papírt. Nem tudom mik lettek felírva a papírra, de Isten ezt most áldozatként fogadta el. A tömjénillatból tudtam, hogy nem egyszerű áldozatként, a legszentebb áldozatként fogadja el, mert most számára ez a legkedvesebb. Abban a térben megszűnt az idő, a saját elememben éreztem magam, azon a helyen, ahol valójában lennem kell, és éreztem azt a mély szeretetköteléket, ami összefűzött bennünket. Egyek voltunk Istenben.

  Nehezen ment a visszatérés. Úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal, akit kivettek a saját éltető eleméből. Bántotta a fény a szemem, s furcsa érzés újra a külső látásom használni, sokáig könnyeztem, mire újra hozzászoktam.

  A héten megint vidéken dolgozom, ezúttal az örömtől részegen. Szinte hihetetlen, de én is meggyógyultam, a „gyógyító kéz” belőlem is kiégette a fájdalmat, s végre én is el tudtam engedni a saját „kövemet”. Jó volt így visszatérni a gyülekezetbe, újra kezdeni az évet, ezen a módon találkozni újra a barátaimmal, és jó lesz majd visszatérni oda. Majd egyszer. Amikor eljön az ideje. Az idő nem számít.

Csendes reggeli, a csendes hétvégén (1. kép)

  Az idei őszön ritkán láttak a barátaim az egyetemi gyülekezetben, néha megfordultam náluk, de többnyire távol maradtam, főleg a depresszióm hatására. A novemberi csendes hétvégére mégis elmentem, egy hirtelen döntés, vagy hirtelen jött ötlet hatására, magam sem tudtam igazán megfejteni az okát. (Az ilyen váratlanul megfogalmazódó ötleteket nevezem én Istennek, már a kezében voltak a vetésre szánt magok, csak még egyetlen utolsó simítást kellett elvégeznie a szántóföldön, vagyis a lelkemen…)

Útkeresők, mikor találkoznak (2. kép)

  A csendes hétvége másik meghatározó élménye, a szombat délutáni „mini zarándoklatunk” volt, egy előre meghatározott útvonalon. Kis csoportokban haladtunk a kitűzött cél felé, s már az elején rosszullét fogott el, ami egészen addig tartott, míg rá nem jöttem az igazi okra: nem a saját ritmusomban haladok. Leváltam a többiekről, és így már képes lettem önmagamhoz közelebb kerülni, s maga a gyaloglás is egy újszerű, és boldogító érzéssel töltött el. Mikor elértem a kitűzött célt, a kápolnát, nem éreztem magam sem elégedettnek, sem révbe érkezettnek. Már besötétedett, s nyugtalanságom nem múlt el. Nem akartam a többiekhez csatlakozva, végigbeszélgetni a visszautat. A fénykörből ahol ültem, a sötét út félelmetesnek tűnt, s mégis ellenállhatatlanul vonzott magához, míg tépelődésemnek véget nem vetettem, és a sötétben egyedül indultam vissza. Már az első lépések után, újra elfogott a mámorító érzés, valami megfoghatatlanul és homályosan felsejlett bennem, mintha jövőm kis darabkáját tartottam volna kezemben.

  Végre valami elindult. Pont azon gondolkodtam a napokban, hogy mit tehetnék magamért, mivel tudnék hozzájárulni ahhoz, hogy Isten könnyebben segíthessen. Ötletekért imádkoztam, mert már nagyon mozog bennem a tettvágy, hogy én is tegyek valamit önmagamért. Aztán tegnap este jött egy e-mail, az egyik munkaközvetítő portálról, hogy 180 napja nem léptem be, és törölni fognak a rendszerből. Azonnal beléptem felfrissítettem az adataimat és az önéletrajzomat, és egyben aktiváltam is (mert ezt eddig elmulasztottam), ma pedig egyik kedves barátom tanácsára bevittem az önéletrajzomat egy alkatrészgyártó céghez, és napomat megkoronázandó, még egy lottószelvényt is vettem.-)) Tudom, kis lépés az emberiségnek, ám számomra mégis hatalmas ugrás, mert végre kimozdultam a tehetetlenség állapotából.

                                                          A DARUMABABÁKRÓL

  Amikor konkrét eseményt kell kiemelnem életem folyamából, mint zarándoklatom kezdetét, mindenképpen a „darumababákkal” kell kezdenem.

  2006 augusztusában találkoztam V. barátommal, akit mellesleg mentoromnak is tartok, s találkozásunk első volt azok után, hogy két alkalommal a vége előtt, kiléptem a pszichodráma csoportomból, melynek egyik vezetője éppen ő volt. A kilépés, bennem is, és a csoportban is mély konfliktust okozott, ám ez V.-vel való kapcsolatomat nem árnyékolta be, s neheztelésnek nyoma sem volt benne, irányomban. Épp egy költözés közepén tartott, s tervünk az volt, hogy miután egy óra alatt felvisszük a kocsijából a fuvart a legfelső emeletre, ami lifttel két forduló; az este további részében beülünk egy kávézóba, s jól kibeszélgetjük magunkat. Ám amikor a nem működő lifthez érkeztünk az első csomagokkal, s szembesültünk a ténnyel, hogy a lépcsőt kell használnunk, már nyilvánvaló lett számunkra, hogy az este nagy részében, a málhás szamarak keserű kenyerét fogjuk enni. Furcsa mód, ez a kenyér mégsem lett keserű, sőt… Amint beletörődtünk a helyzetbe, s felfogtuk a helyzet humoros oldalát, a szívünkbe is vidámság költözött, és valósággal szárnyakat kapva másztuk meg a lépcsőket, mindketten a saját ritmusunkban, s lefelé, avagy felfelé találkoztunkban, sütöttük el egymásnak bölcsességeinket. Agyunk valósággal felvillanyozódott, s az idő előrehaladtával, testünk sem érezte a fáradtságot, néha emeleteken keresztül kiáltoztuk egymásnak gondolatainkat, ahogy épp eszünkbe jutottak.

(Sokáig azt hittem, csak maga a munka minősége teheti értelmessé, és magasabb értékűvé munkámat, s előfeltételnek tekintettem, hogy szeressem is, amit épp dolgozom, ám ez a közjáték ráébreszt arra, hogy nemcsak a munka számít, hanem a közeg is, amelyben ezt végzem. Egy szerető közösségért dolgozva, még a legmonotonabb munka is értelmet nyerhet. Ez az apró történet, nem csupán egy múltban történt esemény, melynek én voltam egyik szereplője - életalakító esemény, melynek helye, nem a Kronosz végtelen időgörbéjén van, mely elmúlik, mint a világi dolgok, sokkal inkább a Kairosz szent idejébe, s egyben Isten végtelenségéhez tartozik, mely örökké tart. Amikor homokszemekként leperegnek előttem a napok és az évek, lassan eltűnve az élet süllyesztőjébe, az ilyen pillanatok velem maradnak, s büszkén fogom azt mondani: Igen, ez én voltam!)

  Az éjszaka közeledtével lassan a csomagjaink is elfogytak, és V. ekkor kezdett mesélni a darumababákról. Egy ősi Japán szokás, amelyről V. abban az időszakban hallott, amikor néhány hónapig Japánban élt. A lényege a célkitűzés. Amikor egy japán ember kitűz maga elé bármilyen célt, vesz egy darumababát, befesti az egyik szemét, ezzel szentesítve maga előtt a célt, s onnantól kezdve egy éven keresztül minden nap tesz valamit a cél elérése érdekében, és amikor célba ér, befesti a baba másik szemét is. Mivel V. a hirtelen elhatározások és döntések embere, megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem a közös darumababa vásárláshoz. Azonnal megvalósítottuk az ötletet, a közeli bevásárlóközpontban, még éppen elcsípve a zárás előtti néhány percet. Egy keleti ajándékboltban megvettük a 9-9 darumababát. V. vándorló szerzetes figurákat választott, én sárkányokat. Egy közös célt tűztűnk magunk elé: minden nap sportolunk. A súlyzókat is rögtön megvettük, s mivel az aznapi cipekedés felért egy sporttal, s ráadásul a súlyzókat is el kellett vinni hazáig, az aznapi sportolásunk ezzel le volt tudva.

  A célok kitűzésével gondjaim voltak, s ismerve előéletemet, ez egyáltalán nem újdonság. Mikor nagy nehezen találtam magam előtt valami kis célt, a darumababám szemének befestését halogattam, egyik napról a másikra. A súlyzózást is abbahagytam két hét után. A munkahelyemen végeztem, a könyvesbolt galériáján, s furán éreztem magam tőle. Ha valaki meglát, s megkérdezi: "Mit csinálsz? Gyúrsz? Aha." A gyúrás valahogy nem illik a személyiségemhez. (A számítógépes játék talán igen?)

  Ezek után már nem is csodálkozhatom, hogy megtörtént a baj. Egy átlagos munkanapon, amikor üres tekintettel bámultam kifelé a fejemből a könyvesboltban, valaki ellopta a táskámat, amiben semmi értékes nem volt, kivéve a darumababákat. Mintha a céljaimat hagytam volna ellopni, s ezzel újra visszasüllyedtem a depresszióba, ami gyakorlatilag a pszichodrámás csoportom elhagyása óta tartott.