Lassan már vesszőparipámmá válik a munkakeresés, s a barátaim szerint ez természetes. De vajon tényleg így van? Mekkora teret engedek ebben Istennek, és mennyi ebből az én görcsölésem? Ötletek terén megint gyenge lábon állok, a keddi napom mégis szabaddá tettem, s a munkakeresésre szántam. Bíztató előjelnek tekintettem, hogy Hétfő este a régi könyvesboltomban fél órára internetközelbe tudtam férkőzni, és rögtön két helyre elküldtem az önéletrajzom.
Kedd reggel meglepődve tapasztaltam, hogy nem érzem azt a gyomorszorító nyomást, ami ilyenkor rendszerint elővesz, s megbénít.
Az agyam azonban még mindig üres, és csupán a hirdetőújságot veszem meg. A reggeli imámban arra kértem Istent, áldja meg a napomat. Az újságot gyorsan átböngésztem, anélkül, hogy bármi érdemlegeset találtam volna, és azonnal megéreztem: újsághirdetésen keresztül nem fogok magamnak emberi méltóságomhoz megfelelő munkát találni. Az újság a legközelebbi kukában kötött ki, és én még mindig nem érzem, a gyomorszájamat összepréselő nyomást. Ilyenkor már rég kétségbe szoktam esni. (Talán hiányzik? Mert visszaadhatom! Nem, nem! Isten őrizz! Ha már elvetted, tartsd is magadnál!)
Cél és gondolatok nélkül elindultam a városban, és végül a Károlyi-kertben kötöttem ki. Sok mindennek tanúja volt már ez a kert a múltamban, kiélezett élethelyzetek, és sorsfordító döntések színhelye, most is szívesen üldögélek itt. A gondolataim lassan megindulnak, és a labirintusmeditáció jut eszembe, amit az egyetemi gyülekezet évnyitójára ígértem még tavasszal, s amellyel sehogy sem haladok. Elővettem a füzetemet, és azonnal megírtam egy állomást. A gondolataim azonnal pörögni kezdtek, a munkakeresés már az agyam hátsó zugába száműzetett, én pedig energikus léptekkel kezdtem járni a várost, végül a Gellérthegyen kötöttem ki a „Filozófiai kertben”. Az állomások egymás után születtek meg a fejemben, s végül délutánra, a nagy részével végeztem is. Este találkoztam a lelkészemmel, s beszélgetés közben még szóba kerültek a nekem szánt feladatok, melyek most meglepetésként értek. A letargiába süllyedt nyár után, egy nagyon energikus őszre van kilátás.
Végül elmúlt a nap munkakeresés nélkül, helyette megszületett a labirintusmeditáció. Azt kértem tőled, áldd meg a mai napomat, s Te megáldottad, csak nem úgy, ahogy én gondoltam.
Ma még nem látok át semmit, nem lettem okosabb, s még mindig nem tudom: mekkora teret engedek valójában Istennek az életemben, és mennyi az én görcsölésem, amivel irányítani próbálok – sikertelenül. Valamit mégis tényként kell elfogadnom, az egyik pillanatban teljesen üres a fejem, a másikban pedig tele van ötletekkel, s nem én vagyok az, aki eldöntöm ennek az idejét és a módját.
