A „CSENDES HÉTVÉGÉRŐL”
Az úgynevezett csendes hétvégék, a lágymányosi evangélikus egyetemi gyülekezet lelkigyakorlatai, melyek hagyományosan ősszel és tavasszal szerveződnek, egy hosszú hétvégére, valamelyik vidéki lelkigyakorlatos kúriába. Ezek a „csendes hétvégék”, nem mindig csendesek, sőt néha nagyon is zajosak. A mostani kivételesen csendesnek bizonyult, s a zarándoklat témakörére épültek fel programjai, és ezen a hétvégén hallottam először, a Santiago de Compostellába tartó zarándokútról, melyet röviden csak caminóként emlegetnek.
Csendes reggeli, a csendes hétvégén (1. kép)
Az idei őszön ritkán láttak a barátaim az egyetemi gyülekezetben, néha megfordultam náluk, de többnyire távol maradtam, főleg a depresszióm hatására. A novemberi csendes hétvégére mégis elmentem, egy hirtelen döntés, vagy hirtelen jött ötlet hatására, magam sem tudtam igazán megfejteni az okát. (Az ilyen váratlanul megfogalmazódó ötleteket nevezem én Istennek, már a kezében voltak a vetésre szánt magok, csak még egyetlen utolsó simítást kellett elvégeznie a szántóföldön, vagyis a lelkemen…)
Két meghatározó élményt kell kiemelnem a hétvégéből. Az első, s egyben legfontosabb pillanat, M. ZS.-vel való találkozásom, aki beszámolót tartott caminós élményeiről. Ugyan nagyon keveset beszélgettünk, szinte csak néhány mondatot, de három olyan momentum is történt, amikor úgy éreztem, valami összekapcsolódott bennünk. Az első ilyen „egymásrahangolódás” rögtön beszámolója elején történt, miközben kitért arra, hogy Santiagóban található Jakab apostol sírja, melyről a város a nevét kapta, a „francia út” kiinduló állomása, pedig János apostolról kapta nevét. Rövid megjegyzést tett, hogy ez is egy érdekes téma lehet, az út Jánostól Jakabig, de erre most nem szeretne kitérni. Felvillanyozódva kaptam fel a fejem, ugyanis nagyon az elevenembe vágott ez a kis közjáték. János a férfi női oldalát szimbolizálja (megértés, befogadókézség, empátia, érzékenység), míg Jakab inkább a férfi oldalt (célkitűzés, kalandvágy, küzdelem, alkotás). Mondanom sem kell, hogy nekem Jakabbal, vagyis a férfi oldallal vannak gondjaim, ahova még nem sikerült eljutnom. A második élmény szintén előadás közben történt, mikor M.ZS. megkérdezte, hogy ki olvasta közülünk Hamvas Béla Karneválját? Ez a mű, ugyanis évek óta mozgatja a fantáziámat, sőt elolvasása is hosszú évekig tartott számomra, amíg a beavatás hét fokozatát sikerült valamennyire megemésztenem, melyre Hamvas Béla a regényét építette.
Hazautazása előtt még váltottunk néhány szót. Beszélgetésünket rövid csendszünetek szakították meg, amíg a gondolatainkat emésztettük. Természetesen szóba került származásunk is, mindketten határon túli magyarok vagyunk, ő Erdélyből, míg én a vajdaságból települtem át. Rövid gondolkodás után megkérdezte, sikerült-e beilleszkednem, mire én csak annyit válaszolhattam: nem igazán. Hosszabb csendszünet következett, mivel mindketten éreztük, ez a „nem igazán”, valami mély sebből fakad, ami nem egyedül az enyém. Neki is végig kellett küzdenie a maga harcát. Következő mondata sem volt kevésbé súlyos: „Talán nem is érdemes túl mély gyökeret eresztenünk sehol, hiszen az igazi otthonunk máshol van.” Ez a mondat, azóta is bennem él, néha fájdalommal tölt el, néha megnyugvást hoz, de soha nem hagyhatom figyelmen kívül azt a nyugtalanító érzést, amit kivált belőlem.
Útkeresők, mikor találkoznak (2. kép)
A csendes hétvége másik meghatározó élménye, a szombat délutáni „mini zarándoklatunk” volt, egy előre meghatározott útvonalon. Kis csoportokban haladtunk a kitűzött cél felé, s már az elején rosszullét fogott el, ami egészen addig tartott, míg rá nem jöttem az igazi okra: nem a saját ritmusomban haladok. Leváltam a többiekről, és így már képes lettem önmagamhoz közelebb kerülni, s maga a gyaloglás is egy újszerű, és boldogító érzéssel töltött el. Mikor elértem a kitűzött célt, a kápolnát, nem éreztem magam sem elégedettnek, sem révbe érkezettnek. Már besötétedett, s nyugtalanságom nem múlt el. Nem akartam a többiekhez csatlakozva, végigbeszélgetni a visszautat. A fénykörből ahol ültem, a sötét út félelmetesnek tűnt, s mégis ellenállhatatlanul vonzott magához, míg tépelődésemnek véget nem vetettem, és a sötétben egyedül indultam vissza. Már az első lépések után, újra elfogott a mámorító érzés, valami megfoghatatlanul és homályosan felsejlett bennem, mintha jövőm kis darabkáját tartottam volna kezemben.
