Vegyes érzelmekkel tekintettem a tegnapi labirintus elé, ami idén az évnyitó is gyülekezetünkben, mert azok után, hogy Isten a nyáron a halálból visszahívott az életre, picit tartottam a többiekkel való találkozástól. Nem tudom megítélni, mennyit változtam, és a változás milyen nyomokat hagyott bennem, s két hete mielőtt a labirintust megírtam volna, még nem sejtettem, lesznek majd emberek, akiket úgy látok viszont, hogy szememmel nem is látom őket.
Ahogy közeledtek a vándorok az állomásom felé, az érzések elemi erejűvé váltak, a kezemmel kitapinthattam volna őket, majd belém költöztek, s az átalakulás megtörtént. Átéreztem, amit ők éreztek, s minden egyes alkalommal megkaptam, amire vágytam. A teljesség igénye nélkül elmesélek négy ilyen „találkozást”, anélkül, hogy tudtam volna, valójában kik ők.
Az első átalakulásnál, egy mélyről jövő várakozás kerített hatalmába. Vártam valakire, akit igazán érdeklek, aki valóban kíváncsi rám, és nem csak a világból látható részem érdekli, hanem ami a kendő mögött rejtőzik. Már a találkozás előtt megéreztem a közeledését, és a vágyam beteljesedett. Levette szememről a kendőt, és rám nézett. Öröm járt át, és még a szemüvegemre sem volt szükségem. Abban a szerepben, ezt különösen fontosnak tartottam.
A második találkozás előtt szorongó fájdalommal ültem, olyasvalakire vártam, aki felemel, de nem hittem, hogy létezik ilyen személy. Aztán kezeket éreztem, akik kezdenek felemelni, és még akkor sem hittem abban, hogy fel tudok állni. Aztán megéreztem a kezekben a valódi erőt, amiben már kezdtem hinni. A kezekből átáramlott a testembe, a lábamba ez az erő, s közös erővel már fel tudtam állni. Ugyanez a kéz széttárta a kezem, és így már könnyűnek éreztem magam.
A harmadik találkozásnál nem érintettek meg, mégis éreztem valakinek a nagyon erős jelenlétét. Lefele néztem a földre, s közben sirattam valamit, ám egy idő után mintha egy láthatatlan kéz nyúlna az állam alá, kezdte felemelni a fejem, s a testem engedelmeskedett. Egyre feljebb emeltem a fejem, és már az eget néztem, amikor elmúlt a fájdalom, és nevetni is tudtam.
A negyedik találkozásnál csak ültem, miközben a gyomromat szorongó fájdalom szorította satuba. Átöleltek, ami jólesett, de a fájdalom nem enyhült. Ekkor egy kezet éreztem meg a hátamon, ami először meleg volt, majd kezdett mind forróbbá válni. A forróságot nem éreztem kellemetlennek, inkább jólesett. Amikor a kéz elérte a kellő intenzitású hőfokot, a forróság egyetlen ponton hirtelen a testembe áramlott, s elkezdte kiégetni belőlem a fájdalmat. Mint amikor a gyúlékony anyag hirtelen lángra lobban, úgy áradt szét testemben ez a tűz, és folyamatosan égette ki belőlem a fájdalmat. Nem volt kellemetlen, csak megdöbbentett, hogy míg korábban azt hittem, egyetlen pont fáj, az elégés során kiderült, valójában a fájdalom a testem minden darabját átjárta, s most, miközben az egész kiégett belőlem, teljesen gyógyultnak éreztem magam.
Nem tudhatom, kivé változtak a vándorok az állomásomon, de azokból a csodákból következtetve, melyet bennem műveltek, gyanítom, Isten szemén keresztül láthatták önmagukat. Egy erős érzés hatalmasodik el bennem, miközben felidézem az élményt; amit tettek velem (önmagukkal), nem egyedül Isten cselekedte, ők maguk is tevékeny részesei voltak, a saját képességeiken keresztül. Azon az isteni szikrán keresztül, melyet mindannyian megkaptunk Tőle, amitől egyediek, amitől különlegesek vagyunk, és ott a labirintusban, mindenki különlegessé vált, mert az isteni szikra már nem elrejtve szunnyadt bennük, ők maguk működtek isteni szikraként, használták talentumaikat. Az Isten árnyékában ülve, tanúja lehettem a csodának, miközben ezen talentumokon keresztül felsejlett bennem teremtésük célja és értelme, amit szavakkal képtelen vagyok leírni.
A hetedik állomáson, amely a feloldozásról szólt, az ellenünk elkövetett bántásokat, sérelmeket kellett elengednünk, belefújva egy kőbe, s végül egy vízzel teli tálkába kellett ejteni. Az elengedett kövek koppanása a tálka mélyén, olyan visszhangot keltett, mintha mázsás kődaraboktól származnának. Minden alkalommal összerezzentem a felerősödött hangtól, tudtam, ezek a kövek nem egyszerű dolgokat hordoznak, mégis mikor elültek a rezgés utáni hullámok, megnyugodtam, mert a víz mélyén a legjobb helyre kerültek.
Nem emlékszem pontosan, mikor éreztem meg először a tömjénillatot, csak később jöttem rá, az illat, a nyolcadik állomásról ered, melynek lényege, hogy a vándorok felírják egy cetlire, mitől szeretnének megszabadulni, ezután egy tálca fölött elégetik a papírt. Nem tudom mik lettek felírva a papírra, de Isten ezt most áldozatként fogadta el. A tömjénillatból tudtam, hogy nem egyszerű áldozatként, a legszentebb áldozatként fogadja el, mert most számára ez a legkedvesebb. Abban a térben megszűnt az idő, a saját elememben éreztem magam, azon a helyen, ahol valójában lennem kell, és éreztem azt a mély szeretetköteléket, ami összefűzött bennünket. Egyek voltunk Istenben.
Nehezen ment a visszatérés. Úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal, akit kivettek a saját éltető eleméből. Bántotta a fény a szemem, s furcsa érzés újra a külső látásom használni, sokáig könnyeztem, mire újra hozzászoktam.
A héten megint vidéken dolgozom, ezúttal az örömtől részegen. Szinte hihetetlen, de én is meggyógyultam, a „gyógyító kéz” belőlem is kiégette a fájdalmat, s végre én is el tudtam engedni a saját „kövemet”. Jó volt így visszatérni a gyülekezetbe, újra kezdeni az évet, ezen a módon találkozni újra a barátaimmal, és jó lesz majd visszatérni oda. Majd egyszer. Amikor eljön az ideje. Az idő nem számít.
