EGY ÉRDEKES KÍSÉRLET, ÉS KÖVETKEZMÉNYEI
Az elmúlt hónapok eseményei alaposan felkavartak, mivel ebben az időszakban önismereti utam elején tartottam, néha úgy éreztem, forgószél ragad magával, s én magatehetetlenül zuhanok tovább, lelkem újabb és újabb sötét bugyraiba. A pszichodráma sebészi pontossággal vágta fel a védőburkot, s alatta ott feküdtem mezítelenül (tehetetlenül), rejtett gátlásaimmal, félelmeimmel, apámmal való konfliktusommal, gyermekkori sérüléseimmel, kisebbrendűségi komplexusommal, és az elfojtott érzelmeimmel, melyekkel nem tudtam mit kezdeni. Látszólag minden apró cselekvésem, mely a felszínen semmitmondónak tűnt számomra, a tudatalattimban, a Kairoszban, óriási jelentőséggel bírt, s hosszú folyamatokat indított el bensőmben. Ilyen „semmitmondó” cselekedetnek tűnt levenni a könyvespolcról Marie-Louise von Franz könyvét az álomértelmezésről, s beleolvasni. Korábban az álmokat nem tartottam többnek, kusza-zavaros gondolatoknál, melyek tudat alatt, a napi történéseket dolgozzák fel az alvási időszakban. A könyvben többször szóba kerültek, az úgynevezett „szelfálmok”, melyekben a tudatfeletti Én, spirituális Én, a nagybetűs Én (a jungi pszichológia sokféleképpen nevezi) próbál meg kapcsolatot teremteni hétköznapi énünkkel. A gondolat szöget ütött fejembe, eszembe jutottak az ószövetségi próféták, akiknek Isten az álmokon keresztül közvetítette akaratát, s elmémben forgattam a lehetőségét annak; talán egyszer én is részese leszek ilyen álomnak.
Ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben november 14.-én is, miközben E.-hez tartottam, akivel nem találkoztam a pszichodrámából való kilépésem óta. Személye sokat jelentett számomra, életem válságos időszakában, nem féltem megosztani vele legsúlyosabb gondolataim, s néha magam is csodálkoztam, az ő vékony, törékeny lányteste, miképpen tud elhordozni ilyen terheket, a sajátjáról nem is beszélve. Találkozásunk apropója egy kis lakásavató, melyhez bekészítettünk egy üveg vodkát, és néhány doboz cigarettát. Beszélgetésünket a pszichodrámával kezdtük (ahogy lakásavatóhoz illik), természetesen a kilépésem a csoportból, mindenkiben törést okozott, sokan nem értették (köztük jómagam sem), miért kellett kilépnem, az utolsó, záró hétvége előtt. Majd könnyedebb témára tereltem a szót, elvégre mégiscsak lakásavatón vagyunk, s az álmokról kezdtünk beszélgetni. E.-t is érdekelte a téma (ő soha nem emlékszik az álmaira), majd beszélgetés közben jött az ötlet, teremtsük meg most azonnal a lehetőségét, egy „szelfálom” létrejöttének. A feltételek adottak, a szobában széles ágy helyezkedik el, két oldalán kis szekrénnyel, lámpával, már éjfél is elmúlt, s nekem sincs kedvem hazamenni, ráadásul különös módon, a tekintélyes mennyiségű alkohol elfogyasztása ellenére, egyikünk sem részeg. Így hát kikészítettünk tollat és papírt az ágy mellé, hogy az álomból felébredve, azonnal le tudjuk írni első benyomásainkat, majd közösen meditáltunk, én hívőként Istenhez fohászkodtam, E. pedig ateista lévén, a kollektív tudattalanhoz intézett kérést, hogy a belső, nagybetűs Énünk, az álomban lépjen kapcsolatba velünk, s kapjunk útmutatást, a mostani bizonytalan, és válságos időszakunkban. Végül mindketten lefeküdtünk, és szinte azonnal el is nyomott bennünket az álom. Hajnali fél négykor ébredtem, gépiesen felültem, felkapcsoltam az éjjelilámpát, és azonnal írni kezdtem, miközben gondolatban még az utolsó álomfoszlányokba kapaszkodtam.
„Egy falusi réten futballozom a barátaimmal. A rétet dús, élénkzöld fű borítja, tele élettel. A nap, vakítóan süt. Játék közben, hirtelen, a labda átgurul a szomszéd házba, mire én átmászom a kerítésen a labdáért. Az udvaron egy nagy fekete komondorkutya őrzi a labdát, és játszik vele. Tétován megállok, nem merek a labdáért menni. Az udvaron megjelenik a gazda, és még néhány komondorkutya, mire én megfordulok, és ijedten visszamászom a kerítésen.
Újra a réten játsszunk, ami az egyik pillanatban hatalmas víztömeggé változik, mint egy hatalmas folyó deltája, mely félelmetes zúgással, ellenállhatatlanul ömlik a tengerbe. Mi ennek ellenére, apró jégtáblákon egyensúlyozunk, és újra önfeledten játsszunk. A nap most is vakítóan süt, a víz pedig kristálytiszta és égszínkék. Egy kisgyermek is velünk van. Egyikünk (egy ismeretlen férfi) megpróbál rávenni bennünket, hogy menjünk ki a partra, de mi nem fogadunk szót. A víz sodrása egyre gyorsabbá válik, és örvények keletkeznek a folyóban. Most már mi is észleljük a veszélyt, és hallgatunk a társunkra. Belékapaszkodunk, és kiúszunk az árral szemben. (A jégtáblák közben elolvadtak alattunk.)A társunk a parton lerogy a földre, és az átélt élmények hatására zokogni kezd. Az arc, egy ismeretlen férfi arca.
Utolsó kép: Egy fekete komondorkutya a szájában tart keresztben egy hatalmas meztelen csigát.”
Az első szelfálmom, (mert valóban az) mély benyomást tett rám már akkor is, noha az értelmét nem sikerült megfejtenem, csupán homályos megérzések keletkeztek bennem az álommal kapcsolatban. Különös, négy évnek kellett eltelnie, mire megvilágosodott előttem a szimbólumok értelme. Örülök, hogy akkor nem kezdtem álomfejtéssel foglalkozni, és könyvekben keresni a szimbólumok értelmét, hanem hagytam magamban érni az álmot. Az álomfejtés sikamlós dolog, s nincsenek egyetemes szimbólumok, a belső énem olyan nyelven szól hozzám, amit csak én érthetek meg, senki más, s csakis akkor, amikor ennek eljön az ideje. Hozzám képekben beszél, s már azon a napon is olyan intenzitással érkezett, két közeli kép, mint egy üzenetbomba. A zokogó férfiarc, és a kutya, szájában a meztelen csigával.
Az álom önismereti utam szakaszait meséli el. A falusi rét, az önfeledt játék, álmodozásom időszaka, amikor nem ismertem magam, nem tudtam, ki vagyok, az életem úgy éltem, mint néző a moziban, s nem cselekvő szereplőként egy színdarabban. A gazda a belső, spirituális énem, aki valóban bejárat nélküli házban lakott, a fekete komondorkutyák félelmeim, gátlásaim, önmagam köré épített falaim, alkotta fekete burok, melyekkel talán kezdetben magamat próbáltam védeni, ám végül ők zártak börtönbe engem, elidegenítve saját magamtól, s valóban, csak azután juthatok el valódi önmagamhoz, miután kettéhasítom ezt a burkot, és leszállok a mélyére. A „fekete burok”, ismeretlenként félelmetes, ám miután megismerem a lényegét, már nem lesz rá szükségem. (A fekete kutyák sem tanúsítottak ellenséges magatartást az álomban.) Az álom fontos üzenete, amíg az életem gondtalan, s nem kényszerülök rálépni az útra, nem lesz bátorságom megkezdeni belső utazásomat. (Napsütötte rét, én pedig ijedten visszamászom a kerítésen a kutyák láttán.) Amikor életem olvadó jégtáblává válik, s minden kicsúszik alólam, amit addig biztosnak hittem, belső énem fogja meg a kezem (ismeretlen férfi), s vezet ki a biztos talajra, s csak akkor lesz hozzá bátorságom, hogy a kezét fogva, megkezdjem valódi Utamat. A zokogó férfiarc, az igazi énem, aki felnőtté válva, el tudja végre fogadni saját érzelmeit, s férfivá érik. A meztelen csiga, egy kép, amire nem találtam megfelelő szavakat, az újjászületést szimbolizálja, a „fekete kutya” szájában születek újjá, a félelmeim és gátlásaim közt, ledobva magamról a nyálkás burkot, s először meztelennek, talán undorítónak látom magam, míg rá nem jövök, ki vagyok valójában.
Az álom után, sokáig éberen feküdtem, hallgattam magam mellett E. szuszogását, és imádkoztam. Noha nem értettem, az álom vesém mélyéig felzaklatott, nyitott szemmel bámultam az éjszakába.
„Éberen fekszem az ágyban, hallom, hogy E. mellettem vadul forgolódik. Rendesen működnek benne az álmok. Szeretném, hogy felébredjen, és emlékezzen az álmára. Nagyon erősen erre koncentrálok. E. forgolódás közben hozzám ér, és felébred. Megkérdezi, hogy mi történt? Próbálok szólni neki: Emlékezz az álmaidra! A teljes állkapcsom elzsibbad, és lebénul, minek következtében képtelen vagyok megszólalni. Csak artikulátlan nyögéseket tudok kipréselni magamból. E. fölkel, felkapcsolja a villanyt, és ijedten kérdezi, hogy mi bajom. Én kétségbeesetten próbálom megértetni magam, hogy ne velem foglalkozzon, hanem üljön az asztalhoz, és írja le az álmát – sikertelenül. Mentő ötletem támad. Felkelek, és egy papírra leírom: Emlékezz az álmaidra! Végre megérti, hogy mit akarok. Leül az asztalhoz, és elkezdi leírni az álmát.”
Amikor felültem, már világosodott, s csak miután láttam magam mellett E. alvó testét, értettem meg: ismét álmodtam. Az asztalnál ülve írtam megszállottan még akkor is, mikor ő végre felébredt, és picit csalódottan vette tudomásul, nem emlékszik az álmaira. Illetve foszlányokra azért emlékezett, s már ez is biztató jel, a korábbi üres, álomtalan alvások után.
A második álomban is felfedeztem spirituális énem fontos üzenetét. Belső utazásomat nem egyedül járom, párhuzamosan fejlesztenem kell empatikus képességeimet, az emberekkel való kapcsolataim minősége, lényeges helyet foglal el jövőbeni hivatásomban. Ez a jövő még ködbe burkolózik, ám előjelei már bontakoznak, amikor másokban meglátok valami lényegeset, a személyiségük mélyén, amit más talán nem merne kimondani, éppen ezért nekem kell megtennem.
Két nappal később már határozottan jobban éreztem magam, mintha valóban gyógyító erővel lettek volna felruházva ezek az álmok, s rövid ideig hittem, a jó úton haladok, kifelé a depressziómból. Sajnos tévedtem, s akkorát zuhantam, mint addig soha. Három napig tartó, teljes lelki bénultságba estem, melyekhez most erős fizikai fájdalmak társultak. A színhely ismét a könyvesbolt galériája (mily meglepő), émelygő rosszullétek, térdfájás, szédülés, mely harmadik nap éjszaka jutott el az elviselhetőség határáig. Az éjszakai buszmegállóban várakoztam, mikor megrohant a rosszullét olyan formája, amitől majdnem összerogytam, s képtelen voltam akár egy lépést is megtenni. Elért a vég, és nincs tovább. Apám jutott eszembe, aki halála előtt, hasonló rosszulléten esett át, mielőtt az infarktus végzett vele. Képtelenségnek tűnt hazajutnom, ezért, miután kissé összeszedtem magam, visszasétáltam a boltba. Ebben az órában elveszítettem minden józanságom, s egyetlen lehetséges lépésnek láttam, ha most rögtön nekimegyek a Dunának. Nem emlékszem, miképpen jutottam mégis haza, s hogy tudtam elaludni, de már másnap, sötét hangulatban ugyan, mégis a boltban üldögéltem. Vártam az unokatestvérem, s mikor megérkezett, ráhagytam a boltot, én pedig nekiindultam a városnak. Céltalanul kószáltam, mikor jött az ötlet, felmegyek a Gellérthegyre, a „Filozófiai kertbe”. Még soha nem tettem meg ilyen lassan az utat, ólmos fáradtság nehezedett végtagjaimra, miközben egy nyolcvan éves aggastyán tempójában lépegettem. Késő novemberi köd ült a városra, minden a pusztulás képét mutatta, s ez a Gellérthegyen sem volt másképp. A szobrok eltűntek, s a kör közepén, a mindenséget szimbolizáló gömb is eltűnt. Csak ültem az üres fémperemen, miközben a ködben úszó várost bámultam magam alatt, üres tekintettel. Hiányoztak a szobrok, azok a férfiak, melyeknek társaságára vágytam: Ábrahám, Jézus Krisztus, Ekhnaton, Buddha, Lao-ce, Gandhi, Boddhi Dharma és Assisi Szent Ferenc. (Mint később kiderült, egy hónappal korábban, ismeretlen tettesek, valóban lefűrészeltek és elvittek három szobrot; Gandhit, Boddhi Dharmát és Assisi Szent Ferencet.)
.jpg)
A már újjávarázsolt Filozófiai-kert a Gellérthegyen
Csak néztem reménytelenül a várost magam alatt, ahova hét évvel ezelőtt, oly szép reményekkel érkeztem, s miközben könnyek szöktek szemembe, és az utolsó jégtábla is elolvadt alattam, egy ismeretlen kéz nyúlt ki felém a jövőből (Isten, vagy a spirituális Énem?), és ültetett el a fejemben egy gondolatot. Megfogta a kezem, és Utat mutatott ott, ahol minden út bezárult. Igen, elgyalogolok Santiago de Compostellába, mert meg kell tudnom, hogy valójában ki vagyok, és mi a célja életemnek.
A hegyről lefelé utam Lágymányosra vezetett, ahol újra részt vettem az Istentiszteleten, másnap vettem egy darumababát (vándorló szerzetest ábrázoló fémszobrocskát), és befestettem az egyik szemét.
