Nincs új a nap alatt. Ahogy előszedegetem a régebbi írásaimat, és felelevenítem az emlékeimet, régebben is hasonló gondokkal küzdöttem. Hasonlók, s mégsem ugyanazok. Ahogy múlnak az évek, a küzdelmek mind mélyebb szinten zajlanak, mintha minden egyes megküzdött évvel, spirálszerűen haladnék egyre mélyebb és mélyebb körökbe, míg végül elérem a spirál magját. Az alábbi írás még egy kezdeti „külső körben” zajlott.
Félelem. Remény. Vajon melyikük az erősebb? Már van veszítenivalóm. Megtapasztaltam a barátaim szeretetét. Megéreztem Isten jelenlétét. Már van veszítenivalóm. Anyagi dolgokat nem tudok elveszíteni, lassan már nem marad semmim, de nem török meg. Elveszíteni a barátaimat, szeretetüket, megértésüket és a bennem felgyülemlett reményt és bizalmat – ez nagy veszteség. Semmi sem az enyém. Mindent Istentől kaptam megőrzésre és használatra. A bennem meglévő érzéseket jó dolgokra használtam? Élni akarok! Szeretni, és szeretve lenni!
S: Meddig teszel még próbára?
Isten: Ezt te is tudod.
S: Életem végéig.
Ez annyira fáj! Már megtanultam könnyekkel kiadni magamból a szomorúságot, de még maradt bennem éppen elég.
S: Olyan nehéz a létbizonytalanság. Mikor lesz ennek vége? Már nem sokáig bírom ezt a terhet magamban cipelni.
Isten: Te választottad ezt az utat.
S: Attól még nem lesz könnyebb!
Isten: Szeretnél mindent visszacsinálni? Visszamennél a gyermekkorba, és mindent újra kezdenél?
S: Nem. Én más utat nem tudnék választani. És nem akarom elveszíteni azt a sok jót, amit az elmúlt hat évben kaptam.
Isten: Ó! Tehát jót is kaptál, nemcsak rosszat?
S: Persze hogy kaptam! Kitártam a lelkem a barátaim előtt, és ők nem fordultak el tőlem – még jobban szeretnek ezért. Végre életemben először alkottam valamit. Meg mertem mutatni a barátaimnak, és ők azt mondták: Gyönyörűek az írásaid! Azért jó lenne, ha tudnám, hogy mikor fogsz végre segíteni!
Isten: Ezzel csak elrontanám az örömöd. Jobb, ha nem tudod az időpontot.
S: Már nem sok időd maradt a segítségre.
Isten: Azt csak te hiszed!
S: Te is tudod, hogy nem jó szenvedni. Nem vagyok hülye, hogy önként vállaljam a szenvedést.
Isten: Szerinted én hülye voltam?
S: Rendben van. Elismerem. Nem vagy hülye. Azért neked sem volt könnyű, amikor keresztre feszítettek! Mondd, te soha nem estél kétségbe?
Isten: Nagyon is sokszor. Mit gondolsz, olyan könnyű látnom a sok rosszat, a testi és lelki szenvedést, ami a világban munkálkodik? Ráadásul én viselem mindezért a felelősséget, hiszen én teremtettem a világot.
A távolból mennydörgés hallatszik. A nap eltűnik a felhők mögött. Homály borul a vidékre és óriási csend. A turisták elmennek. Csak én üldögélek a Svábhegyen, a padomon. A tekintetem befogja a végtelen nyílt teret. Látom a távolban a házakat, a hegyeket, az erdőt. A lelkem szárnyal. Szeretek a magasban lenni. A mennydörgés közeleg. Csak a szúnyogok ne lennének! Az Úr kifelejthette volna őket a teremtésből. Az út kezd sötétbe borulni. Ránézek az órámra: délután negyedhárom. Esőcseppek hullnak. Na jó, keressünk valami menedéket. Behúzódom egy kis büfébe. Kávézom, rétest eszem és dohányzom. Az eső csendesen esik. Isten a háttérben kuncog.
Isten: Úgy látom, még mindig van pénzed. Nem is olyan sürgős az a segítség. Azért a dohányzást már abbahagyhatnád!
S: Majd ha eljön az idő, abbahagyom. Nem árulom el az időpontot, mert azzal csak elrontanám az örömöd. Legyen meglepetés!
Isten: (még mindig kuncog) Ezt most jól megkaptam!
Egyre jobban esik. Könnyű nyári zápor. Nem félek, mert a villámlást és mennydörgést távolról érzékelem. Különben, ő is jelen van. Mitől kellene félnem? Élvezem az eső kopogását a kis fatetőn. Néha a karomra is cseppen a tetőről, egy lyukon keresztül.
Újra kisüt a nap. Ismét kávézom és rétest eszem. Isten nagy szemekkel néz.
S: Te tanítottál arra, hogy csak a pillanat létezik, és amit meg tudok ragadni belőle! E nélkül nincs jövőm! Ha megélem a boldog perceket, értelmet nyer az életem, mert hiába a sok szenvedés és megpróbáltatás, a kevés öröm és boldogság, amit eddig kaptam, bőségesen kárpótol mindenért. Érdemes élnem! És te, hogy vagy a világgal? Megérte megteremtened?
Isten: Valóban megérte. Egy tökéletlen teremtmény részéről egyetlen önzetlen jótett, megsemmisít ezer rosszat. Volt idő, amikor mindent el akartam törölni a föld színéről, és újraalkotni, mert elkeserített a gonoszság, és így a jót sem tudtam igazán értékelni, de ma már nem. Most már elegendő számomra egyetlen igaz ember, hogy megbocsássak mindenért. Mellesleg nem csak egy igaz embert ismerek, de rengeteget.
S: Rájöttem, hogy az utam nem térben és időben kell bejárnom, hanem a saját lelkemben. Olyan végtelen a lelkem, mint amikor szétnézek a hegytetőről, és a tekintetem befogja a messzeséget. Az útjelzők és üzenetek is a lelkemben vannak és lesznek megírva, csak fel kell fedeznem őket. A boldog pillanatokat is a lelkemben éltem meg, csakúgy, mint a szenvedést és küzdelmet.
Isten: Jó szöveg, de mi a helyzet a sok fagyizással, a csokival, a süteményekkel és a kávéval? A játékokkal, könyvekkel és filmekkel? Vagy te nem is vágysz testi örömökre? Nem szeretnél magadnak társat, aki szeret, megcsókol és megölel? Aki megpihen a válladon, elfogadja benned az erőd és gyengeséged, megosztja veled az örömét, de a boldogtalanságát is, és feltétel nélkül szeret úgy, ahogy megteremtettelek? Mielőtt elrugaszkodnál a földtől, előbb gondolkozz! Még hogy nem vágysz testi örömökre? Legalább magadnak ne hazudj!
S: Jó, jó. Most megint megfogtál. Te ismered legtitkosabb vágyaimat. Fejezzük be a beszélgetést, mielőtt teljesen zavarba hozol. A szexuális felvilágosítást inkább hagyjuk máskorra.
Isten: Hajaj! Nem én klikkeltem a neten szexoldalakra.
S: Meg is kaptam érte a jutalmam. Utána napokon keresztül keresgéltem a számítógépen a vírusokat, amiket küldtél. Alig tudtam őket letörölni. Azért jó barátok vagyunk.
Isten: Szerintem is.
Milyen furcsa. A szívemben félelemmel és szorongással kezdek hozzá az Úrral való beszélgetéshez, de a végére minden könnyed vidámsággá változik bennem. Ilyenkor képes vagyok hinni a holnap örömeiben, ma még számomra elképzelhetetlen boldogságban, és abban is, hogy eljön az idő, amikor nem a szomorúság csalja elő könnyeimet, hanem az öröm.
Napok múlnak végtelen lassúsággal, újabb és újabb félelemhullámok rakódnak le remegő gyomrom köré, de érzem legbelül a ragyogást, ott izzik fehéren vagy vörösen az énem középpontjában, ami egyedül Istené. Jöhet bármi, az igazi lényemet tisztán szeretném visszaadni neki, amikor eljön az utolsó órám. Nagyon sok dolog kimaradt az életemből. Nem utazgattam külföldön, nem ismerem a boldog egyetemista éveket, nem voltam társaság középpontja, nem kápráztattam senkit szellemes beszéddel, nem éreztem az anyai ölelés biztonságot adó melegét, nem tartottam lányt a karjaimban, nem futottam be karriert, nem vittem véghez nagy dolgokat. Mégis merem azt állítani: Volt értelme eddigi életemnek, és amíg érzem magamban a ragyogást – lesz is. Ami itt belül fénylik, az enyém, senki másé. Megoszthatom, és meg is osztom másokkal, beragyoghatok üresen kongó életeket, vigaszt és reményt nyújthatok azoknak, akiknek nem jutott, utat mutathatok a sötétben, mert merem ezt állítani: Isten a barátom! Gyengeségemet erővé formálja, félelmemet bátorsággá, szomorúságomat örömmé, gátlásaimat tetté. Tudok ajándékot adni, sőt minden átadott ajándékkal gazdagabb leszek. Nem tudom meghatottság nélkül kimondani: Isten a barátom.
2005. augusztus
