A héten kedvetlenül jöttem ki ismét a vidéki házba, ahova a munka szólított. Csend, nyugalom, madárfütty, gyönyörű, tóra néző kilátás, és mégis a nyár kezdetének depresszív gondolatai kísértenek ezen a helyen. Bíztam benne, az írás majd feledteti velem a történteket, ám sem az írás, sem a munka nem halad, helyette nagyon sokat jut eszembe gyermekkorom világa. A nyolcvanas évek vajdasági élete, amit már nyugodtan nevezhetek békebelinek, ismerve a legújabb kori történelem eseményeit.
A szüleim, mint oly sokan mások a faluban, a kisbirtokos paraszti réteghez tartoztak. Bármennyire szegényesen éltünk, mindig voltak nálunk szegényebbek. Sokat találkoztam akkoriban a napszámosainkkal, akik kapálni jártak hozzánk, vagy a termény-betakarításban segédkeztek. Gyermekként nem értettem miért, de a napszámost mindig nagyon meg kellett becsülnünk. Amikor a kukoricát, vagy a burgonyát segítettem kosarazni, s véletlenül silányabb terményt dobtam a kosárba, a szüleim mindig rámszóltak. Függetlenül attól, hogy aszály, vagy éppen a túl sok esőzés rontotta le a termény minőségét és mennyiségét, a napszámos mindennek a legjavát kapta, és mindig megkapta a tisztességesen megállapított részt, mert azt megtanultuk: a saját kárunkat nem szabad ráterhelnünk a nálunk szegényebbre. Így volt ez, az ebéddel is, amit kaptak; anyám el is süllyedt volna szégyenében, ha panasz érkezik vissza a fülébe, az étel minősége felől. Ma már megértem, miért volt erre szükség: mert a szegény embernek a munkája a méltósága, s amikor a munkáját megbecsülik, az egész embert megbecsülik. Ezért dolgoztunk együtt a napszámosainkkal, akár kapálásról, akár termény-betakarításról legyen szó, mert önmagában a pénzért elvégzett napszámos-munka nem ad méltóságot, csakis akkor, ha a gazda megbecsüli, és ezt ki is mutatja. Valószínűleg nem tudták volna ilyen részletesen megfogalmazni, hogy miért, egyszerűen így látták helyesnek, mert élt bennük az a finom érzékenység, ami iskola nélkül is megmondatta velük, hogyan kell megőrizni a szegények emberi méltóságát. A földekről való lopás ismeretlen fogalom volt akkoriban, ám a háború szele mindent elpusztított. Többek között ezt az életformát is.
Néha megáll kezemben a vakolókanál, s összerándul belül valami, mintha nyíl találna el, mikor eszembe jut a mai Magyarország napszámosainak világa. Akik munka nélkül lézengenek a Moszkva-téren, arra várva, hogy füttyentsen nekik valami gazdagabb vállalkozó. A fülem meghall sok mindent, mint amikor a múltkor még Budán dolgozva, meghallottam a szomszédságban, amint egy újgazdag elmenőben így szólt hátra a feleségének: „Nekem dolgoztasd azt a f…t!” Vajon mennyire kell eldurvulnia a munkás lelkének, hogy leperegjenek róla az ilyen mondatok. Én még azt is nehezen viselem el, amikor csípőre tett kézzel nézik, ahogy dolgozom. Talán az alkalmazott-munkaadó kapcsolat másmilyen? Az emberi méltóság elvesztése milyen rombolást végez az ember lelkében? Beleőrülnek, vagy bűnözővé válnak? Mit kínál a társadalom? Szociális segélyt, gettósítást, vagy kényszermunkát? Egyik sem adja vissza az elveszített emberi méltóságot.
Gyermekkorom világában a napszámos emelt fővel mehetett végig az utcán, tudván azt, hogy munkáját megbecsülik. Más világ, más idő, másik ország. Vajon az én helyzetem mennyire más? Én emelt fővel tudok végigmenni az utcán? Biztos? A kétely nem rág szét ott belül, mindent?
A tékozló fiú történetére gondolok, s talán nekem is méltán kellene mondanom: apám béreseinek jobb dolguk volt, mint nekem. A különbség csupán annyi; én vissza nem mehetek, mert nincs hova, egy elpusztult világot nem lehet visszahozni, s a holtakat sem lehet feltámasztani a temetőből. (Az igazi Atyámmal mi van? A mennyeivel? Megtalálom az utat hozzá?)
Csend és nyugalom a vidéki házban. A belső nyugalom nélkül. Sokszor nézem tükörben az arcom. A beesett, szomorú szemek ismerősek, s a tekintetem is őszinte, már nincs rajta az a félszeg mosoly, ami mögé azelőtt elrejtőztem. Csak nézem magam, miközben lassan megértem: a tékozló fiú története a felnőtté válásról szól. Nem menekülök előle, nem vágyom az idősebb fiú szerepére, az örök gyermek szerepére, aki felnőttnek hiszi magát, miközben az erkölcsről papol, s közben képtelen felnőni. A tükörben látom magamon az emberi méltóságot is, ami élesen kirajzolódik az arcom körvonalain túl, és a határvonalat is látom. Az elviselhetőség határvonalát. Végtelen nyugalom költözik belém, amikor megértem: az emberi méltóságom nem fogom elveszíteni. Olyan erősen hozzá van láncolva az életemhez, hogy csak az életemmel együtt tudok megválni tőle.
