A DEPRESSZIÓMRÓL
Kelletlenül ülök most a gép előtt, s nem szívesen emlékezem vissza életem sötét időszakára, mégis meg kell tennem, mivel a fény felé a sötétségen keresztül vezet az út. Hát essünk túl rajta!
Amit én a depressziómnak nevezek, már nagyon korán elkezdődött az életemben, mint egy betegség, aminek első jelei már a gyerekkorban kiütköztek, s rohamai a kamaszkorban egyre intenzívebbekké váltak, és mire felnőttem, már állandó kísérője lett életemnek, mint valami nagy sötét árnyék. A „betegség” lényege a túlzott félelemben (az emberektől), az érzelmeim elfojtásában (a külvilág felé maszkot mutattam), az önértékelésem alacsony fokában, valamint az állandó lehangoltságban mutatkozott meg.
Külső jelei: kerülöm az embereket, megsűrűsödnek az állandó éjszakázások, melyek helyszíne a könyvesbolt galériája, ahol számítógépes játékokkal ütöm el az időmet, s következménye az állandó kialvatlanság; a láncdohányzás és végül súlyosabb esetekben a fizikai rosszullétek.
Belső jelei: céltalanság, nem tudok mihez kezdeni az életemmel, az otthontalanság, többször kísértettek öngyilkos gondolatok, és végül nem ismerem létezésem célját és értelmét, s ezzel együtt a saját életem is értelmetlenné válik.
Néha enyhült, többször tarkították mélypontok, s többször próbálkoztam segítséggel kimászni belőle. Először V. barátom egyéni terápiájában, majd később a pszichodrámában, ám csupán a probléma feltérképezéséig jutottam el, a gyógyulásig nem. Mivel erős a képi világom, a depressziómat is egy kép segítségével tudtam legjobban magam előtt megfogalmazni, az előző évi egyéni terápiában: „Egy gömb belsejében ülök (talán a tüdőmben). Mély sötétség és csend borul fölém. Csak a saját lélegzetvételem hallom. A tüdőm falát beborította valami fekete, nyúlós és ragacsos anyag, melytől iszonyat fog el. Nem marad más csak az iszonyat, félelem és tehetetlenség. A tehetetlenségtől üvölteni kezdek. Csak üvöltök és üvöltök. Az üvöltéstől felszakad a fekete, ragacsos anyag a tüdőmön, és milliónyi apró foszlányként kavarog körülöttem. Egyszerre megérzem az erőt, amely felfelé kezd repíteni hihetetlen sebességgel, a foszlányokkal együtt. Különös érzés fog el. Mintha kifordulnék önmagamból, és újra születnék. A születés élményétől felszakadnak bennem az érzelmek. Remegek, és sírás fojtogat. Előttem a szám, mint egy óriási kapu tátong. A foszlányok kirepülnek, s amint kiérnek a fényre, lángra lobbannak és elemésztődnek.”
A pszichodrámából való kilépés után, a depresszióm újabb mélyponthoz érkezett, néha megszakították apró örömök; a darumababákkal való közjáték, vagy amikor augusztusban végre megkaptam a letelepedési engedélyem…
Itt azért meg kell állnom, s szólnom kell az előzményeiről is. Amióta 1999 novemberében áttelepültem Budapestre, a vajdasági Bezdánból, a tartózkodási papírok beszerzése valóságos kálváriát jelentett számomra. Az első két évben féllegálisan, majd sikerült egy éves tartózkodási engedélyt beszereznem, melyet minden évben hosszabbítanom kellett. A hosszabbítás már ügyvédi segítséggel ment, és így a költségek évente kb. százezer forintomba kerültek. A folyamat úgy nézett ki, hogy először be kellett szereznem egy munkavállalási engedélyt (ehhez kellett az ügyvédi segítség), amit csak akkor kaphattam meg, ha a könyvesboltban betöltött állásomra, nem közvetítettek ki regisztrált munkanélkülit. Jó esetben ezt sikerült elkerülni, és ezek után a tartózkodási engedély már „csak” idő és pénz függvénye volt. Amennyiben elutasítják a kérvényemet, az országot is el kell hagynom. Minden év őszén át kellett élnem a létbizonytalanság eme életérzését, erre az időszakra, még a kiutasítástól való félelem is rányomta bélyegét. A 2005-ös ősz volt a legszörnyűbb, az ügyvédem háromszor adta be a munkavállalási kérelmemet, és háromszor utasították vissza, mivel minden alkalommal kiközvetítettek a könyvesboltba egy munkanélkülit. Negyedszerre valóságos csoda folytán végre megkaptam, s az ügyvédem ez után közölte, hogy többször nem vállalja el az ügyemet, mert nem lát arra esélyt, hogy jövőre is megkapom. A következő egy év a letelepedési engedély beadásához szükséges papírok beszerzésével telt el. A kereseti igazolásom nagyon gyenge lábakon állt, sem ingatlannal, sem bankszámlával nem rendelkeztem, a minimálbér volt az egyetlen, amit fel tudtam mutatni. Azt még hozzá kell tennem, hogy néhány évvel ezelőtt már volt egy visszautasított letelepedés iránti kérelmem.
Ezek után minden okom meglett volna az örömre. Megkaptam a letelepedést, vele a személyit és a lakcímkártyát is, kerek öt évre, mégsem tudtam igazán felhőtlenül örülni. Olyan sok áldozatot kellett érte hoznom, annyi megalázó helyzetet kellett eltűrnöm a hivatalokban, hogy az örömre már nem maradt bennem hely. Valahogy úgy éreztem magam, mint azok a fekete rabszolgák, akik az amerikai polgárháború után felszabadultak. Elképzeltem, amint ott ültek hunyorogva a sötét viskóikban, amikor hozzájuk megy a fehér gazda, és elküldi őket. „Menjetek! Szabadok vagytok!” Ott áll előttük a poros országút, nincs hova menniük, az őseiket úgy hurcolták be az országba, és minden felmenőjük rabszolga volt. Hogyan lehet ezek után örülni a szabadságnak, egy idegen országban, amely előtte megvetette őket?
És vajon mihez kezdek én, a hirtelen jött szabadságommal?
(Fenséges vagy, mert fáradhatatlanul szórod a magokat. Neked nem számít a sziklás hegycsúcs, a sivatag, még a gyommal sűrűn benőtt talajba is fáradhatatlanul vetsz, olyan ellenállhatatlanul, mint ahogy az élet tör magának utat, minden talpalatnyi helyen. Nem létezik számodra sötétség. Abban a sötétségben, ahol én csak vakon botorkálok, Te mindent látsz; világosabban, mint én a legfényesebb napon. Azt a mocsarat, ahol én csak bűzlő gyökereket, és enyészetnek indult növényeket látok, Te kiváló termőföldnek látod, és csak vetsz, és vetsz – fáradhatatlanul. Belém is, még akkor is, amikor én nem látom, akkor is, amikor elhajítom ezeket a magokat, és akkor is, amikor kitépem magamból a zsenge növényt. Mert Te nem fáradsz el soha…)
