Tűz és levegő. Másnap nyári forróság és vakító napfény. A reggeli áhítat alatt imaként, Teréz anyától olvassuk „Az Élet Himnuszát”, majd válaszolnunk kell az egyes soraira. Mi az egyetlen, a legszebb, a boldogság, az álom az életemben, s mit jelent számomra az ígéret, a kihívás, a kötelesség, a kaland, a játék? Tollal és papírral a kezemben, próbálok válaszolni a kérdésekre, s a leírt szavakat visszaolvasva, elfog a kiábrándító érzés: hazudok magamnak. A testem másként érez. Így hát kiűzöm magamból az agyamban született válaszokat, s inkább a testemre figyelek. A válaszok várnak rám, még fel kell fedeznem őket.
Napközben „tanulok”, a testem tanul, s megint Orsi a tanárom. Ő annyira a természet gyermeke, olyan harmonikusan simul az őt körülvevő világba, ahogy mezítláb sétál a fűben, ha eltűnne a világból, ott maradna a hideg szépség, lágyság nélkül. Őt nézve, kezdem megérteni, mi végre teremtette Isten az embert. Mit érezhetett Isten, a világ teremtésének hajnalán, az ötödik nap után, amikor szétnézett a csodálatos, maga alkotta világon, melyből hiányzott az ember. Az ember, aki a maga harmóniájával koronázza meg Isten munkáját.
Így hát leveszem a cipőmet, zoknimat, s mezítláb kezdek sétálni, s csodálkozva tapasztalom az újnak érzését, mennyire más látni, és mennyire más érezni, a körülöttem lévő világot. Érezni, ahogy a talpam alatt nő a fű, az árnyékos helyeken, a föld hűs, nedves érintését, míg a napon, a perzselő forróságét. Most a talpam szívja magába ezt az új életet, a világnak ezen új arcát, melyet most fedeztem fel először, s először kezdem érezni, a „lent”, már nem oly kemény, s rugalmatlan, mint korábban, a talpamban vibráló erő, már egy pici hajlékonyságot sejtet. Már értem, mitől fosztottam meg magam korábban, amikor csak „néztem” a világot, de nem „éltem” benne, miért éreztem magam idegen testnek a világban.
Továbbra sem címkézek, csak megélem az érzéseimet, ahogy jönnek, sorban. Egyik pillanatban Mónival gurulunk a földön, a felhőtlen kacagástól, a másik pillanatban megélem a szomorúságot, ami átjár, a fejemtől, a talpamig, majd reménnyel töltekezem, végül a félelemnek engedek teret a testemben. A valóság, amiben a testem él ebben a két napban, a felfedezésé, a kalandé, ugyanakkor a szellemi valóságban műhelymunka folyik, darabokat írunk, a közösség, a kör ölel át bennünket, s noha még nem látom át, s gondolkodni sem tudok rajta, a „két valóság” ugyanabba az irányba, ugyanazon cél felé halad.
(Folyt.köv.)
