2007. Július 26.
Az elmúlt napok eufórikus öröme elmúlt, hogy átadja magát az utazás előtti izgalomnak. A lelkem és a testem is az utazás lázában ég, amikor az utolsó reggel nyári napsugarai érnek itt Budapesten, Szabolcs barátom lakásában, ahol az elmúlt néhány napot töltöttem. Szabolcs kivételével, már mindentől és mindenkitől elbúcsúztam; emberektől, helyektől, jó és rossz emlékektől, s megszabadultam mindentől, amitől meg kellett szabadulnom; a könyveimtől, a filmjeimtől, a ruháim nagy részétől, az albérletemtől, a munkahelyemtől és a múltamtól. A híd, melyet felgyújtottam magam mögött, elhamvadt, s remélem, a múltammal együtt a sötétség, és a depresszió is a túloldalon marad, melyben eddig éltem, és amiből nem tudtam szabadulni.
A pillantásom a két nagy szemeteszsákra esik, amibe a maradék cuccom került, melyektől még nem tudtam megszabadulni, s valószínűleg a kukában kötnek ki, mivel nem szándékozom visszatérni. Szabolcs barátom gondolkodása azonban nem ilyen végleges, s meg fogja őrizni őket számomra. A hátizsákom tartalmazza jelenleg minden tulajdonom, egy zarándok nélkülözhetetlen kellékei, amelyek segítenek végigjárnom azt a nyolcszáz kilométert, amire vállalkoztam, s melyek nagy részét a barátaimtól kaptam ajándékba, akik ily módon, ezen tárgyakon keresztül mégiscsak átjöttek azon a bizonyos, porig égetett képzeletbeli hídon, s velem lesznek az úton.
Néhány falat reggeli után elindulunk. Szabolcs öltönyben, nyakkendőben, aktatáskájával a munkahelyére, a biztosítótársasághoz, én pedig a spanyolországi zarándokútra. Egy utolsó öleléssel nemcsak Szabolcstól búcsúzom, hanem az itt eltöltött közel nyolc évemtől is.
Az izgalom a reptéren csak fokozódott, noha nagyon korán kiértem, s kapkodás nélkül, elegendő időm maradt az ilyenkor szokásos teendők elvégzésére. Az érzést nem éreztem kellemetlennek, csak újnak, mintha lázas testtel egy álombéli, szürreális tájon sétálnék, ahol az idő is elveszíti jelentőségét, s minden végtelenül lassúnak tűnik, miközben az agyam lázasan pörög. A körülmények sem szokványosak. Először utazom repülőgépen, és először hagyom el a Kárpát-medencét, sőt néhány óra múlva az anyanyelvemtől is búcsút kell mondanom, hogy hosszú ideig gondolataim börtöne legyen egyetlen otthona.
A levegőben már elmúlt belőlem az izgalom, elmúlt az eufória, az utazás előtti katarzis, sőt, az utóbbi napok boldog mosolya is eltávozott az arcomról. Gépiesen hallgatom a másodkapitány információit: tizenegyezer méter magasan repülünk, a kinti hőmérséklet -50 Celsius fok; miközben agyamba zárt gondolataim újra eluralkodnak rajtam. Talán ostobaság volt felégetnem magam mögött a hidat, mert a sötétségnek nincs szüksége hídra, hogy utánam jöjjön, s ami elől menekülök, azzal hamarosan szembe kell majd néznem. Kitekintek az ablakon a felhők közé. Amikor Istenhez fohászkodtam, és az égre tekintettem, eszembe jutott-e, hogy a felhők között csak ritka levegő, -50 fok és űr lakik? Talán Istent is rossz helyen keresgéltem?
A párizsi reptéren elfog a félelem. Lélekben készülök az útlevélvizsgálatra, a kérdésekre, hogy mi keresnivalóm van Franciaországban, s közben szerb útlevelem szorongatom. Az útlevelem szerint egy olyan néphez tartozom, aki nemrég még Európa első számú közellenségeként háborús bűnöket követett el, s alig nyolc évvel ezelőtt a NATO végigbombázott. Beállok a harmadik világból érkező utasok közé, a zsúfolt repülőtéren, s meredten nézem, az üvegablak mögött álló egyenruhás tisztet. Mikor sorra kerülök, felmutatom az útlevelem, s egy félszeg „bonjourral” próbálkozom, ami kimeríti összes francia nyelvtudásom, mire az egyenruhás csak int egyet a kezével, hogy menjek tovább. Tétován megállok. Itt valami félreértés lesz, én nem vagyok uniós állampolgár, ám a hivatalos közeg újra int a kezével, picit türelmetlenebbül, hogy ne tartsam fel a sort.
Most már az események sodornak magukkal. Birka módjára követem a tömeget, rutinszerűen kapom vissza hátizsákom, váltom meg a jegyem a Párizsba tartó buszra, a fekete buszsofőr is a testbeszéd mestere, egyértelműen a helyemre küld, itt el sem tévedhetnék, a gépi futószalag vége egyértelműen Párizs.
Izgatottan nézem a sok fekete embert, akik a reptéri munkások kilencven százalékát alkotják, mintha egy másik kontinensre, egy másik világba kerültem volna, s ez a világ most magába szippantott. Új és élettel teli energiákat érzek, az álmosító és depresszív hangulatú Budapest után. A buszon ülve átnézem jegyzeteimet, s hálaimát rebegek Noéminek, aki interneten lefoglalta számomra az olcsó párizsi panziószobát, térképekkel, jegyzetekkel látott el, s mindent megtett azért, hogy egynapos párizsi tartózkodásom zökkenőmentesen teljen. Már a metrón szembesülök az első nehézségekkel. A leírt szavak, és a környezetemből hallott élő beszéd teljesen eltér egymástól, kétségbeesve próbálok valami hasonlóságot, átfedést keresni a kettő között, hasztalan, s végül utolsó mentsvárként a matematikához folyamodom, számolva a megállókat, s ily módon sikerül kiverekednem magam a metrólabirintusból. A napfényre kiérve, elveszek az újban, és az ismeretlenben. Több mint egy óráig tartott, mire a Hotel Tolbiac-ig tartó negyed órás távot megtettem tucatnyi kérdezősködés, s mutogatás után, és a fekete recepcióssal is nehezen boldogultam, mivel sehogy sem tudtam megértetni vele a problémámat. Reggel korán indul a vonatom, s fogalmam sincs, hova, és kinek adjam le a szobakulcsomat olyan korai időpontban. Végül előadtam egy pantomim jelenetet, melynek végén fény gyúlt a recepciós arcán, s végre megértettük egymást. Majd ő kezdett el mutogatni, s eljátszott egy jelenetet, melyben a kora reggel távozó szállodavendég, a bejárati ajtó melletti postaládába dobja a szobakulcsot.
A szobában ülve, megrohant önnön porszemnyi voltom, jelentéktelenségem, egy hangya vagyok csupán a hangyabolyban, ismeretlenül elveszve, egy idegen nagyváros kellős közepén, a múltam eltűnt, egy láthatatlan senki vagyok az emberek számára, cérnaszálon függve az üresség fölött, s csupán egyetlen apró pontba kapaszkodhatom. Holnap reggel indul egy TGV vonat Bayonne-ba, s azon én is rajta leszek, egy apró cél, mely nem enged elmerülni az ürességben, s ha ez sem lenne, most tudom, megőrülnék. Nem értem, hogyan voltam képes leélni az elmúlt 37 évet, célok nélkül, s értelmetlenül. Vajon mi tartott eddig életben?
Estefelé picit felbátorodom, kimegyek sétálni, feltérképezem a környező utcákat, a vasútállomásra tartó metróbejáratot, majd egy kávéház teraszára telepedve, csendben bámulom az embereket, a várost, s arra gondolok; mégiscsak nagy dolog, életemben először a világ legszebb városában üldögélni, s kávézni.
Picit aggaszt a reggeli indulás, sem mobiltelefont, sem órát nem hoztam magammal, az időt számon tartani felesleges a zarándoklatomon, most mégis köt egy utolsó határidő, a 7.15-ös TGV indulása.
Fölösleges volt aggódnom az ébredés miatt, ugyanis egy szemhunyásnyit sem alszom. Ébren, nyitott szemmel hallgatom az ismeretlen város éjszakai neszeit, a csendet, s saját gondolataim kísértéseit. Vajon tényleg balgaság abban reménykednem, hogy nyolcszáz kilométeres gyaloglás, helyrehozhat egy elrontott életet?
