Ma éjszaka álmomban megkaptam a katonai behívóm a szerb hadseregbe, s Kosovóban kellett volna jelentkeznem. Az én válaszom erre nem lehetett más, csakis a szökés, keresztül a határon. Még most is emlékszem arra a félelemmel vegyes izgalomra, ami elfogott készülődés közben.
Ébredés utáni első gondolatom; milyen jó, hogy Magyarországon élek, s rögtön utána a következő; a háború már 12 éve véget ért.
Végre megkaptam. Október 4-én teszem le az állampolgári esküt. Mit jelent számomra az állampolgárság most? Most, hogy lassan, elkezdek gyökereket növeszteni, a hosszú, otthon idegenben érzés után. Már nem bánkódom az elvesztett gyökereim miatt. A földi apa elvesztése után, rátaláltam a mennyeire, s ez az ország sem egy misztikus fogalom, egy idea, egy ábránd, a nagy összetartozás illúziója, a magyarság hazája, ahogyan sok évvel ezelőtt elképzeltem. Azt az ábrándot, az elmúlt 12 évben elveszítettem, s helyette kaptam sokkal szebbet, a valóságot. Ma Magyarország számomra az élő embereket jelenti, a barátaimat, akikhez szeretetkapcsolat fűz, s ezek a szeretetszálak új gyökereim, melyekkel nem egy illúzióba, hanem hús-vér emberekbe kapaszkodom. Ők teszik széppé ezt az országot, ők varázsolják élővé számomra, miattuk érzem itt jól magam.
(Csupán egy darab papír, semmi egyéb.)
