Július 28.
Úgy látszik, lázas idegeim lecsillapodtak, mivel sikerült végigaludnom az éjszakát, melyben azért az esti bornak, és a kedves fogadtatásnak ugyanúgy szerepe volt. Köztes időben ébredek, ugyanis a korán kelők már rég elmentek, a későn kelők pedig még nagyban húzzák a lóbőrt. Hirtelen ötlettől vezérelve felöltözöm, majd csendesen távozom, s szeleburdi hirtelenséggel elindulok a néptelen utcán az egyik irányban, s egy ódon kőből készült kapu alatt áthaladva, nekivágok a kanyargó műútnak. Csak néhány kilométer megtétele után jut eszembe, hogy keresgélni kezdjem a kagylót, és a sárga nyilakat, a camino egyetemes nyelvén írt jelzéseit, ám eggyel sem találkozom. Rossz érzésem támad, kezd erősödni bennem a gyanú, hogy eltévedtem, az apró falvak, parasztgazdaságok, melyek mellett kanyarog a műút, néptelenek, s senkit sem találok, akitől útbaigazítást kérhetnék. Rossz érzésemet csak fokozza, hogy a hegyektől távolodom, miközben már rég a Pireneusokban kellene gyalogolnom. Mivel lovaktól, s tehenektől mégsem kérhetek tanácsot, visszafordulok, s ezzel a szeleburdi tempómmal St.Jean felé kezdek gyalogolni, s mire újra a kőkapu alá érek, szakad rólam a víz.
Leülök egy padra, s igyekszem lecsillapítani szapora szívverésemet. Ostoba vagyok. El kell felejtenem a rohanó pesti embert, akit tudat alatt magammal hoztam, s rá kell találnom a saját belső ritmusomra, elvégre most egy zarándokúton vagyok. Az ima, most számomra a belső elcsendesedést jelenti, próbálom kiűzni a bennem kavargó zűrzavart, rálelni belső békémre. Amikor a városka zaját kezdem hullámzó tengerként érzékelni, melyek lassan összemosódnak a saját belső hullámaimmal, felállok, és sétálni kezdek. Az élelmiszerboltban végre meg merek szólalni, kényelmesen megreggelizem, majd újra visszatérek a kőkapu alá a padomra, s amikor belül érzem, igen, most már készen állok a zarándokút megkezdésére, visszatérek a zarándokirodába útbaigazítást kérni. A tegnapi hölgy kijön velem az utcára, majd franciás temperamentummal, bőbeszédűen, s élénken gesztikulálva elmagyarázza a helyes irányt, amiből én egyetlen szót értek meg, pontosan az ellenkező irányban, mint amin reggel elindultam, találok egy hidat, s azon áthaladva, már az „Úton” leszek.
A nap már magasan jár az égen, amikor a hídon átkelve rálelek az első sárga nyilakra, átjár az öröm, tetőtől talpig, s életemben először érzem, ott vagyok, ahol valójában lennem kell. Már az első néhány száz méter megtétele után szembesülök a fizikai nehézségekkel. Alföldi emberként, nehezen viselem a szintkülönbséget, az emelkedőket, izzadtan, verejtékezve görnyedek a nehéz hátizsákom alatt, minden grammot ólomsúlynak érzek a hátamon, a hátizsákom pántjai fájdalmasan dörzsölik a vállam, a vizem vészesen fogy, s hamarosan már a szomjúsággal is küzdenem kell. Minden fél óra gyaloglás után, ugyanannyit pihenek, az időérzékem elveszítem, ugyanakkor furcsa módon, a fizikai erőfeszítések ellenére, belső békém növekszik. Csak kedves emberekkel találkozom, egy köszönés, egy mosoly, amit egymásnak adunk. Egy baszk hegylakótól sikerül vizet szereznem, amit most már kincsként őrzök, s igyekszem beosztani, mert megtanultam az első leckét, ami végigkísér majd az egész úton. Az életet adó víz itt értékesebb számomra az eurótól duzzadó pénztárcánál. Zarándoktársaim hamarosan lehagynak, s én egyedül baktatok, a néptelenné váló úton. Szapora légzésem, a mély csend, s a végtelen távolság, melyet szem befogni képes, most egyedüli társam.
Az egyik kanyar után hirtelen bukkan fel előttem a lány. Meglepődöm, mivel órák óta ő az első élőlény, akivel találkozom, s egy félszeg „bonjour”-al próbálkozom. Ő mosolyogva int a kezével, hogy szép a kilátás, mire én visszamosolygok - valóban szép. Most már társam is van az úton, akivel ugyanaz a ritmusunk, ugyanabban a tempóban haladunk, mégsem együtt megyünk. Egymást kerülgetjük, amikor ő pihen, én gyalogolok, s fordítva. Ilyenkor megállunk egymás mellett néhány szóra, vagy csak egy mosolyra, s mindketten tudjuk, hamarosan újra összefutunk, s ezek a találkozások már nem véletlenek, a szándékosság is elég erőteljesen érzékelhető mindkettőnk részéről. Bőbeszédűen magyaráz szintkülönbségekről, szemmel láthatóan őt is megviselik az emelkedők, hol figyelmeztet, hogy ne töltsem tele az összes palackomat vízzel, mert néhány száz méterrel később forrásra találunk, s ilyenkor minden gramm számít, majd arról mesél, hogy néhány kilométer múlva Orissonban zarándokszállás van, s nem kell a mai nap átkelnünk a Pireneusokon. Három nyelven, franciául, angolul és spanyolul önti rám a szavakat, s ezt megtoldja élénk gesztikulálással, amire én többnyire egyszavas spanyol, vagy angol nyelvű válaszokat adok, szintén mutogatással megtoldva.
Az egyik ilyen „véletlen” találkozásunknál, ahol épp pihentem, megállt, s „véletlenül” igazgatni kezdi a kendőjét, én pedig felállok, mivel „véletlenül” épp befejeztem a pihenőmet, egymásra mosolygunk, majd „véletlenül”, pont egymás mellett kezdünk el gyalogolni. Csodálkozom, hogy itt milyen könnyen megy az ismerkedés, hisz eleve összeköt bennünket az út mélysége. Nincs mellébeszélés, s a nyelvi nehézségek ellenére, nincsenek félreértések. Bemutatkozunk egymásnak, már a nevét is tudom, Stephanie, s Bretagne-ból, Brestből érkezett, ahol spanyolt tanít egy középiskolában, s most hálából indul neki a nagy útnak, a megszerzett diplomáért. Én már nehezebben kommunikálok, még bemutatkozni sem tudok rendesen, a Sanyi olyan idegenül cseng a fülemnek, itt Franciaországban, az angol megfelelőjétől, Alex, idegenkedem, s végül Stephanie az, ki rátalál a nekem megfelelő névre, mikor diadalmasan felkiált: Alejandro! Igen, Alejandro, ezt a nevet vállalom, illik hozzám, ezt a nevet szeretni is tudom, mivel dallamos csengése magába foglalja a vágyat, aki lenni szeretnék, s hamarosan már ezen a néven mutatkozom be mindenkinek. A beszélgetéseink Stephanie-val eléggé egyoldalúak, nagyon nehezemre esik bármit is elmondanom magamról. Elvégre hogy is tudnám neki elmagyarázni, mi hozott ide a távolba, miért vállalkoztam az útra, a bennem lévő szomorúságot, idegenséget, nincsenek rá szavaim, talán még magyarul sem tudnám elmondani, s hogy valójában ki vagyok: szerb vagy magyar, bármit mondanék, egyiket sem érzem otthonomnak, s itt aztán végképp nem számít, honnét jöttem. Egyetlen dolog lényeges: amit itt az úton megélek, érzek, és tapasztalok. Némi információmorzsával ellátom; igen, Budapesten élek, és könyvesboltban dolgozom.
Orissonban, Stephanie a vele született kedvességével segít a szálláshely körüli teendők elintézésében, bevallom, meghat figyelmessége, önzetlensége, s miután minden lényeges dolgot elmagyarázott, tapintatosan magamra hagy.
Délutáni siesta a teraszon. Most főleg kifele figyelek, elnézem zarándoktársaimat, ahogy ismerkednek, még mindenkit fogva tart az út kezdeti izgalma, lelkesek, a tájban gyönyörködnek, majd lassan előkerülnek a Coelho-kötetek, Európa összes nyelvén, s néha olvasásba merülnek. Mosolygok magamban könyvesboltos reflexeimen, melyek még ide is elkísérnek, önkéntelenül is megragadják figyelmemet a szerzők, könyvcímek, a borítók, azért furcsa, hogy csak Coelho regényekkel találkozom, az én zarándokutamba Coelho valahogy nem illik (na jó, nálam is ott volt tegnap a kis papírfecni a fény harcosairól). Az én könyvem még a hátizsákomban lapul, egy Biblia, Petra ajándéka, egy darabig még ellesz ott, s inkább jegyzetfüzetemet halászom elő, s belemerülök az írásba. Még nem állok készen, hogy mélyen önmagamba nézzek, csak átengedem magam a benyomásoknak, a mostnak, időnként felpillantok, s elmosolyodom, mert Stephanie-t látom közeledni, természetesen egy Coelho kötettel a kezében. Az asztalomhoz telepszik, belemerül az olvasásba, időnként ő is felpillant, időnként egyszerre pillantunk fel, s ilyenkor mindig egymásra nézünk. Ezek az „időnkéntek” egyre gyakrabban fordulnak elő, már csak mímeljük az írást, s az olvasást, végül abbahagyjuk a feleslegessé váló pótcselekvést, s letesszük a füzetet, illetve a könyvet, és inkább egymással kezdünk foglalkozni, mert ez sokkal érdekesebbnek, izgalmasabbnak ígérkezik. Lassan kezdi megszokni nyelvezetemet, ahogy egyik pillanatról a másikra, ugrálok spanyol szavakról az angolra, ahogy épp eszembe jutnak, minden rendszer nélkül, ilyenkor ő is vált egyik nyelvről a másikra, eleinte fárasztó számára, ahogy próbál gondolkodást váltani a nyelvek között, végül csak nevet magán. A retiküljéből előkerül a hosszú, francia női cigaretta, s hamarosan füstfelhőbe burkolózunk. Igen, én is rágyújtottam, kértem tőle egy szálat, holott még Budapesten megfogadtam, itt kinn az úton, nem dohányzom.
Őszintén nem tudom, mi az, mi kívülről látszik belőlem, én jelentéktelennek érzem magam, nincs rajtam semmi különös, mégis azon kapom magam, hogy egyre többen jönnek oda hozzám, érdeklem az embereket, próbálnak megismerkedni velem, nem riasztják el őket a nyelvi akadályok, s negyedórákat izzadnak azon, hogy némi információmorzsát kiszedjenek belőlem. Mint az újzélandi idős bácsika, kinek csak az arca öreg, a szemei élettől vidámak, s eleven csillognak, megjárta Taizét, s most ő is itt gyalogol közöttünk.
A vacsora igazi baszk specialitás, valójában nem tudom, mit eszem, de nagyon finom, a bor sem hiányzik, s én száműzök magamtól minden gondolatot, ami lefele húzna, inkább átengedem magam ennek a vibráló nemzetközi levegőnek, a színesnek, a hullámzónak, az emberek közelségének, az életnek.
