Augusztus 15. Puente Villarente
Kemény megszállottsággal nyomom a kilométereket, összeszorított szájjal, sajgó lábbal és vérző szívvel. A fájdalmak széles skálája szegődik társamul, többségük régi ismerős, ám akad közöttük néhány új is. Vegyük csak sorba őket!
A sarkamba nyilalló fájdalom a minap szegődött társamul, s mivel még nem szoktam hozzá, őt érzem jelenleg a legkellemetlenebbnek. A bokáim merevek, a lábszáram és a térdem tompán sajog, a súrlódó, dörzsölő fájdalomhoz már annyira hozzászoktam, mit hátizsákom pántja okoz, hogy néha megfeledkezem róla, ám marad még így is elég. Fizikai síkon a hőség veszi kezelésbe azon testrészeimet, mik az előző felsorolásból kimaradtak. Ezekhez társul még a lelki fájdalom, ami gyomromat és tüdőmet veszi célba, úgy látszik az aggodalmak és a kétségek, különösen szeretik befészkelni magukat eme két belső szervembe.
A fájdalmakkal szemben tehetetlen vagyok, csupán egyetlen választ tudok rájuk adni, éspedig a gyaloglást, amit maradéktalanul meg is teszek. Az erőltetett menetelésbe csupán rövid pihenőket iktatok, ha már választanom kell, a fizikai fájdalmat választom, melynek éles intenzitása a jelenben tart, s nem enged elmerülnöm a kétségeimben, mellyel most nincs erőm szembenézni.
Lehangoló ez a vidék, mivel tudnék életet vinni ebbe a sivár egyedüllétbe? Végül eszembe jutnak azok a zarándoktársaim, kik oly sok mindennel ajándékoztak meg az út elején. Meglep, hogy mily aprólékos pontossággal tudom felidézni arcvonásaikat, sorra veszem apró tetteiket, kedves gesztusaikat, s rájövök, követek ők, minden földi hatalmasságon, és devalvált értékeken túlmutató erő, a szeretet követei. Talán nincsenek is tudatában ennek, elegendő, ha én tudom, s megemlékezem róluk, és pusztán attól, hogy most rájuk gondolok, kezd visszatérni a jókedvem.
Délután magam mögött hagyom Mansillát, és ekkor, a végtelen kasztíliai síkságok után, a távolban, a messzi nyugaton megpillantom a hegyeket. Végre! Mámoros, boldogító érzés kerít hatalmába, már látok magam előtt egy szimbolikus célt, mely megtöri az egyhangúságot, és kiragad az álmosító, bódító bizonytalanságból. A hegycsúcsok még a távolban, elérhetetlen messzeségben magasodnak, mégis megtörik a látóhatárt, oly megnyugtató pihentetni rajtuk a tekintetem, s elég csak látnom őket, hogy újra a remény győzedelmeskedjék bennem a kétségek felett.
Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. Én csakis akkor tudok hinni, ha időről-időre felcsillan a remény a szemeim előtt, mivel a kút, melyből töltekezem, nagyon is véges, a hosszú szárazság idején teljesen kiszárad. Kiszáradt kútból nem tudok inni, ezt biztosan Te is megérted! A kutat időnként fel kell tölteni, ami nem egyszerű feladat, és ha tudnám a módját, talán nem vágtam volna bele ebbe a hosszú zarándokútba.
Nem számít már a fájdalom sem a lábaimban, ez a remény, mely most újra feléledt bennem, jelenleg erősebb minden fáradtságnál, táplálnom kell őt, hogy életben maradjon, nem tudom meddig lesz elég, de jelenleg nem is foglalkozom ezzel, inkább átengedem magam a remény keltette örömnek.
Már azon sem lepődöm meg, hogy a következő kis faluban, egy eldugott, csendes és békés alberguére bukkanok, hol szeretettel várnak. A házigazda összecsapja a kezét örömében, mikor megtudja honnét származom. Nagy nap ez a számára, mivel évekkel ezelőtt, amikor megnyitotta a szálláshelyet, a legelső vendége egy szerb zarándok volt. Egy ember, ki elindult Macedóniából, keresztül gyalogolt egész Európán, Santiagóban sem állt meg, s végül egész Fatimáig folytatta a portugál úton. Belül mosolygok magamban, s Teréz anyára gondolok, ki azon a vidéken született, majd Medjugorje jut eszembe, néhány pillanatra.
Igen, ismerem azt a földet, a sokat szenvedett földet, hol kikeltek a gyűlölet magvai, s beért halált hozó termése. Azon a földön, ahol a háború pusztított, és testvér, testvér ellen támadt, voltak más magok is, jó magok, melyek eső nélkül is képessé váltak a növekedésre a háború sújtotta földben, s noha senki sem gondozta őket, végül virágba borultak, és termést is hoztak. Nincs szebb a sivatagi virágnál, őket sem gondozza senki, rejtélyes módon, szinte a semmiből táplálkoznak, mégis termést hoznak.
Ezért ne ítélkezzetek, az ítélet nem rátok tartozik, ne vágjátok ki a konkolyt, mert a konkollyal együtt a búzát is kivágjátok. Ne szántsátok fel idő előtt a földet, mert a gyommal együtt a hasznos növényt is kiirtjátok, engedjétek, hogy a jó magokból kikelt növények beérjenek, és meghozzák termésüket. Százszoros termést hoznak, s ők is elszórják majd magvaikat, mert az a föld, amit a konkoly megtámadott, másként nem fog meggyógyulni. A gyűlölet szeret kürtöltetni maga előtt harsonaszóval, a szeretet munkásai csendben dolgoznak, s többnyire rejtve maradnak.
Az eldugott szálláshelyen kevesen vagyunk, a szobát két spanyol lánnyal osztom meg, kik fáradtak, csendesek, s beszélgetni is csak suttogva beszélgetnek, mintha éreznék, az elmúlt napok hangoskodása után, a tapintatos csend az ideillő állapot. Újra zarándokok között érzem magam, balzsamként hat rám a meghitt nyugalom, s hamarosan mély, álomtalan álomba zuhanok, átengedve testem a regenerálódásnak, melyre most igen nagy szüksége lehet.
