Augusztus 19. Pieros
Reggelre eltávoztak belőlem a töprengések, mintha éjszaka valami kifújta volna őket a fejemből, s helyén egyre erősödik bennem a bizalom. A bizalommal együtt a szeretet is nő a szívemben, s ettől vidámabbnak érzem magam. A belső énem mosolyog.
„Csak kérnetek kell, és mennyei atyátok gondoskodik rólatok.” Megint bibliai mondatok járnak az eszemben, egyszerű kis mondat, látszólag jelentéktelen, sokszor elcsépelték már, s mégis mennyi félelem születik abból, ha nem hiszem el ezt az apró mondatot, vagy kételkedni kezdek az igazában. Ha ily erős félelmek születhetnek a kétségekből, ez bizonyítja legjobban a mondat fontosságát, és ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, eddig soha nem hittem igazán ebben a kijelentésben. Egy olyan Istenben hittem, aki sorsára hagyja az embereket, aki csak szemlélődik, de nem avatkozik közbe, s még kevésbé gondoskodik. Egy hamis Istenben hittem, mert nem tudtam elfogadni Jézus minden egyes kijelentését.
Mindenesetre, az út során eddig többet tanultam róla, mint korábban bármikor, s talán ez volt az igazi cél, ami miatt neki kellett vágnom az útnak
Előttem, a völgyben feltűnik Ponferrada, az utolsó város Kasztíliában, azon túl ismét hegyek, és a hegyeken túl az áldott Galícia (Galilea). Picit úgy érzem magam, mint a zsidó nép, mely negyvenévi bolyongás után végre az ígéret földje elé ért. Reménykedem benne, hogy az én helyzetem is hasonló, s Galícia tényleg az ígéret földjévé válik számomra.
Szokásomhoz híven átvágok a városon, s most már meg tudom fogalmazni, miért e nagy idegenkedés bennem a népesebb településektől. Zarándoklatom a pusztát jelenti számomra, azt a pusztát, ahova Jézus kivonult negyven napig, s földi életének talán ez volt legfontosabb fejezete, mivel itt mondott véglegesen igent a küldetésére. Szabad akaratából kellett kimondania az igent emberként is, s nemcsak Istenként. Nekem is ki kell mondanom majd az igent, saját életemre, s ebben a „pusztában”, ahova most kivonultam, eltűnnek a régi hazugságok, az élet dolgai a maguk egyszerű módján, hamis csillogások nélkül mutatkoznak meg, és saját magamat is olyannak látom, aki valójában vagyok, s így a „puszta” szentté válik számomra, a nehézségeivel, a kísértéseimmel és a félelmeimmel együtt.
Eljön majd az idő, amikor vissza kell térnem a világba, de erre még nem állok készen, s még azt sem tudom, innét merre tovább.
Délután taizéi dallamtöredékek jutnak eszembe, énekelgetek magamban, s különösen egyetlen mondattöredék az, mi megmarad bennem: „mert megváltottál már”. Újra tömegbe keveredem, s a tömegben ismét rossz érzések törnek rám. Nem értem, honnét keveredett ide az útra hirtelen ennyi ember, úgy látszik, számítanom kell már az egynapos zarándokok csoportjaira, kik busszal érkeznek, s gyalogolnak néhány órát, hogy megtapasztaljanak valamit a caminóból.
Meztelennek érzem magam közöttük. Most szembesülök azzal, mily vastag rétegek rakódnak ránk a városban, hogy megvédjenek bennünket a vélt, vagy valós sérelmektől, de legfőképpen önmagunktól. Itt a pusztában, lassan lehámlott rólam minden, s most, amikor olyan tömeg vesz körül, kik magukkal hozták e rétegeket, úgy érzem magam közöttük, mintha mezítelen lennék egy felöltözött tömegben. Olyan emberek társaságára vágyom, kik maguk is a pusztában járnak, de eme vágyam most beteljesületlen marad, mégis sikerül valahogy kikeverednem a tömegből, és az este közeledtével, amikor az árnyékok végtelenre nyúlnak, s feltámad az alkonyi hűvös szellő, ismét egyedül maradok. Most még a falvakat is kerülöm, s egy szőlőültetvény közepén, néhány árválkodó fa alatt állok meg éjszakára.
