Augusztus 09. Rabé de Las Calzadas
A hálózsákom teljesen átnedvesedett a reggeli harmattól, és mivel körülöttem minden harmatos, megszárítani sem tudom rendesen. A reggel is hűvös, s gyalogolnom kell, hogy mielőbb felmelegedjek. Megint egy olyan nap köszönt rám, ami más, mint az előző, új élmények, új benyomások érnek, s ezektől új hangulatom támad. Megint egy fontos tanulság. A lelkiállapotom teljesen kiszolgáltatott, a külső körülmények szeszélyeivel szemben, instabilitása már önmagában hordozza a melankóliát és a depressziót, ám most éppen azon fáradozom, hogy állandó tartalommal, értékkel töltsem fel, s ezáltal jussak az annyira áhított lelki stabilitáshoz, mely egyensúlyban tart.
Lelki stabilitásom ma kemény próbatétel előtt áll. Egy autóút mentén vezet a gyalogösvény, ami már önmagában lehangoló, de az út pontosan egy nagyvárosba, Burgosba vezet, s hamarosan azzal kell szembesülnöm, ami elől annak idején menekültem. A külváros felé közeledve megszaporodnak a földtúrások, mint megannyi sebek a föld felszínén. Grandiózus építkezések, multireklámok, melyekről vidáman nevető fiatalok integetnek a sivár tájra. A kép ellentmondása elszomorít, így kell vidáman nevetgélve köszönteni a pusztulást. Az autóút előbb négysávosra, majd hatsávosra vált, s hamarosan eltűnnek a reménység védőbástyái, a sárga nyilak is. Pornyelés, gyaloglás, a tülkölő autók közelében gyalogosnak nincs helye, összeszorított foggal menetelek előre, míg valahol belül megfogalmazódik bennem egy gondolat. Mégis meg kell tanulnom valahogy együtt élni ezzel. Gyárak, hotelek és éttermek váltogatják egymást, olvasgatom a neveket: Hotel Buenos Aires, Hotel Las Vegas, s a betondzsungel közepén mosolyra fakadok, amikor egy kis erdő köszönt rám. Mosolyom gyorsan le is hervad, amint közelebb érek, az erdőt szögesdrótkerítéssel zárták gettóba, s nem tudom eldönteni, az erdőt akarják-e így védeni az emberektől, vagy fordítva.
Emberek ezrei hömpölyögnek autókon a nagyvárosba, s az, mint valami nyolckarú polip, vagy szörnyóriás, bekebelezi őket a környező földekkel egyetemben. Mint valami embergyár, a futószalag elnyeli az embereket, s a másik oldalon kijön a késztermék, a civilizált városlakó, uniformista gondolkodással, naprakész tudással az épp aktuális divatról, életmódról, a napi politikáról, a művészetekről és a sportról. Már csak az árcímkéket kell róluk leszedni, de előtte még jól be kell magoltatni velük a rajta álló adatokat, te ennyit érsz, ennyi egzisztenciával, ennyi tudással rendelkezel, itt vannak a játékszabályok, e szerint kell élned, a kezükbe kell nyomni még egy használati útmutatót a városi életmódhoz, majd mehet mindenki az útjára, a hangyabolyba.
A külváros után hatalmas lakótömbök, melyek a világ bármely pontján ugyanazok, majd a belváros, s üzletek végeláthatatlan sora. Ez a bőség rettenetesen zavar. Ekkora gazdagság, s ilyen választék mellett, kezdem magam ágrólszakadtnak, mosdatlannak érezni, egy nyomorult csavargónak. Hihetetlen szomjúság gyötör, de vizet nem találok, csak automatákat, melyek üdítőt és alkoholt tartalmaznak. Veszek egy üdítőt, de ettől csak szomjasabbnak érzem magam. Vízre vágyom, kristálytiszta vízre.
A helyiek keresztülnéznek rajtam, számukra láthatatlan vagyok, egyáltalán nem is létezem, s az idő múlásával, én is kezdem magam ilyen senkinek érezni. Meglepődöm, amikor emberi hangot hallok elválni a tömeg morajától. Egy zsidó rabbi szólít meg, s kedvesen megkérdezi, honnét jöttem, hol aludtam, majd német-angol keveréknyelven elmagyarázza, merre menjek tovább, s valóban, a jólelkű útbaigazítás után valóságos oázisra bukkanok a betonsivatag közepén. Kis középkori templom, zöldellő parkkal övezve, ahol végre újra rátalálok a sárga útjelzőkre. Sokáig töltődöm itt, s próbálom összeszedni a lelkierőm, az út folytatásához.
Az óváros modern és antik bizarr keveréke, nyüzsgő turistákkal, üzletekkel, szuvenírekkel. Csak tovább, tovább a város széle felé. Végre ismét csendes parkra bukkanok, ahol lepihenhetek. Amikor körülnézek, szívet melengető látvány fogad. Ötven év körüli férfi ül egy közeli padon, s regényt olvas. Más időben talán hétköznapinak tartottam volna e látványt, most azonban melegséget ad. Egy gondolkodó, értelmes ember a betonsivatagban, s ez már a második, akivel itt találkozom, a zsidó rabbi után. Mégis léteznek embernek, kik nem a használati útmutató szerint élnek, fütyülnek az árcímkékre, és a futószalagra!
Nagy nehezen kikeveredem a városból, de itt újra autópálya fogad, ami megöli a lelket. A délutáni forróságban már nagyon vágyom egy csendes, falusi alberguére, ahol újra önmagam lehetek. A térkép szerint Rabé de Las Calzadasnak hívják a falut, ahol egyházi szálláshely található. Végre! Megérkeztem, itt állok az albergue előtt, ám az ajtó zárva, és amikor a kitett táblát betűzgetem, az ok is világossá válik számomra, a tulajdonos családi okok miatt elutazott. Leforrázva állok, ma már nem lesz részem zuhanyban, sem kényelmes siestában, helyette vár a hőség, az izzadtság és a pornyelés. Nyavalyogva indulok útnak, néhány százméterenként tartom a pihenőket, s közben teli kád habos fürdővízről ábrándozom, narancsléről jégkockával, és puha ágyról, igazi párnával. Ábrándozásom most csak önkínzásra jó, még a maradék erőmet is elveszi, egyre nehezebben kelek fel a pihenők végén. Nyamvadt hátizsák! Még ezt is cipelnem kell! Öregemberként botladozom, mintha tojásokon lépkednék, s közben olyan nyűgös vagyok, mint egy kisgyermek, aki halálra unja magát.
Végre találok egy pihenőhelyet, ami éjszakára is megfelel. Kis tető, két oldalt kőfal L alakban, a padló kőkocka, picit távolabb gesztenyefák és fapadok, csak víz hiányzik, de az nagyon. Körülbelül 300 kilométer van a lábaimban, s ekkora távolságnak már érezni a súlyát, fizikai és lelki szinten egyaránt, nem lehet megkerülni, bagatellizálni, sem elfeledni. Talán ez a zarándoklat lesz az áhított súlypont, a jövőben, melyet megragadva, egyensúlyba tudom majd hozni szétzilált lelkivilágom. Jelen pillanatban ijesztő számomra e nagy távolság. Ijesztő, mert kezdenem kellene vele valamit, de nem tudok.
