Augusztus 04. Ermita Nuestra Senora de Cuevas
Lassan lépegetek a felkelő nap fényében a szűk gyalogösvényen, mely közvetlenül az aszfaltút mellett halad. Az emberi kéz alkotta civilizáció és a vadon világa most nem áll szemben egymással, párhuzamosan haladnak egymás mellett, néha keresztezik egymást, s a kultúrnövények is békében megférnek vadon élő rokonaikkal. Kisebb hegyek, völgyek, emelkedők, facsoportok és erdők tűnnek fel, majd távolodnak tőlem, a fejemben üresség, a szívemben várakozás és csend.
Az egyik pillanatban felemelem a fejem, s megtorpanva megdöbbenek a látványtól. Az út egy kis fenyőerdőbe torkollik, mely úgy ásít felém, mint egy barlang szája. Az erdőben megfeketedett, elszáradt fenyőfák fogadnak, s az ismerős látványtól összeszorul a gyomrom, a zsigereimben kúszik felfelé a félelem, ám ez a félelem ezúttal nem menekülésre ingerel, hanem vonzz magához egyre mélyebbre az erdőbe, a fekete fák felé, s miközben remegő térdekkel, gépiesen rakom egyik lábam a másik után, lassan felelevenedik előttem a múlt.
Az a bizonyos nap, amikor egy meditációs terápiában először szembenéztem félelmemmel, Viktor barátom első emeleti lakásán. Az emlék azóta is elevenen él bennem, beleégte magát a lelkembe, s nem lepődöm meg már azon sem, hogy a fák mögött előbukkanó kis tisztás is tökéletesen ugyanaz, mint a régi meditációban. Egy fekete fáktól övezett, csendes köves tisztás, tökéletesen elszigetelve a külvilágtól, a távolban felderengő világossággal, mintha egyik pillanatról a másikra egy teljesen új világba, egy másik dimenzióba léptem volna be. Lassan letelepszem a tisztás közepén, lehunyom a szemem, a fekete fákra koncentrálok, s engedem felidéződni régmúlt meditációs emlékeimet.
„Egy fekete iszapos gödörben ülök, melynek falát beborította valami sötét, nyúlós és ragacsos anyag. A gödör bennem van, s én tehetetlennek érzem magam, tehetetlenségemben pedig kiáltani kezdek. A kiáltástól felszakad a ragacsos anyag a gödör falán, s milliónyi apró foszlányként kavarog körülöttem, míg hirtelen meg nem érzem az erőt, mely felfelé kezd repíteni a foszlányokkal együtt. Fölöttem megpillantom a számat, amint hatalmas kapuként tátong. Ekkor különös érzés fog el, mintha kifordulnék önmagamból, és újjászületnék. A születés élményétől felszakadnak bennem az érzelmek, és sírás fojtogat. A foszlányok pedig kirepülnek a fényre, ahol lángra lobbannak és elemésztődnek.”
Most újra ebben a gödörben találom magam, ám ezúttal nem veremre, sokkal inkább egy homály borította, tágas barlangra hasonlít, melynek nem látom a végét. Belülről szemlélem a barlangot, de tekintetem a bejárat vonzza, ami fényárban úszik, mivel kívül süt a nap. Valami elszánt vágyakozás kerít hatalmába a külvilág felé, s én egyre közelebbről látom a barlang bejáratát. Egy alakot látok a bejáratnál a fényárban, aki mozdulatlanul néz befelé. A fején szalmakalap, a kezében bot, a hátán egyszerű hátizsák. Ekkor felismerem, én magam vagyok az, de ennyire tisztán, még soha, egyetlen tükörben sem láttam magam. A szemek ejtenek leginkább rabul, gyönyörű és szomorú szemek, melyek szinte mágnesként vonzzanak magukhoz.
Elfog a vágyakozás a kinti világ felé, a világ felé, ahol oly ragyogóan süt a nap, ám félelem is emészt az ismeretlentől, hiszen még soha nem léptem át a barlang küszöbét. Tudom, meg kell tennem, ki kell lépnem a barlangból, ez az egyetlen út létezik számomra, majd anélkül, hogy megmozdulnék, a barlang szája közeledik felém, s már kinn is vagyok.
Testetlenül suhanok visszafele az úton, amerről jöttem. Látom magam alatt gyalogolni a zarándokokat, majd egyre sebesebben repülök, a részletek összefolynak, keresztül a Pireneusokon, Bayonne, Párizs, majd kilométerekkel alattam az európai kontinens.
Már Budapestet is látom madártávlatból, a részletek is élesednek, mint a teleobjektív lencséjén. Látom az utakat, hidakat, a házakat és parkokat a város felett elterülő szmoggal. Tovább élesedik a kép, s már a város zaját is hallom, a zúgó autók, villamosok gépi hangja között elvegyülve az emberek moraját. Teljes a káosz bennem, s nem látok egyetlen helyet sem, ahol elcsendesedhetnék, s békésen megpihenhetnék. Barátaimat látom, amint ügyes-bajos dolgaik után futkosnak, majd régi munkahelyem, a könyvesbolt jelenik meg előttem, s a számítógép, amin annyit játszottam. A bolt üres, a könyvek a háttérben rejtőznek a félhomályban, csupán a ventilátor halk surrogása, és a kívülről beszűrődő tompa városi zaj visz némi életet, az egyébként temetői hangulatot árasztó könyvesboltba. Mintha kriptában lennék, s nincs maradásom.
Újra a várost látom magam alatt, s most észreveszem a hatalmas árnyékot is, mely ráborult, s ami természetellenes fénybe borítja az emberek arcát. Először nem értem a különös jelenség okát, majd hirtelen világosodik meg előttem, hogy a természetellenes fény, az égtájak felcserélődéséből adódik. A nap nyugaton kel, a keleti égbolt borul sötétségbe, s ennek árnyékát látom a városra borulni.
Most már nyugat felé repülök, a kelő nap, s a fény forrása felé sokszoros sebességgel, míg a távolból ki nem bontakozik előttem az ég felé magasodó hatalmas kőkereszt, egy kiálló szirtfokon, melyet minden oldalról az óceán hullámai ostromolnak, haragos morajjal. A fényesség vakító, s immár semmi más nem létezik számomra, a kőkereszten kívül.
Hosszú percek telnek el, mire vissza tudok térni a valóságba. Nehéz újra felismernem az elvarázsolt tisztást a fenyőerdővel, mintha hosszú, mély álomból ébrednék. Magamhoz térve folytatom utam, még az előbbi látomástól kábultan, s néhány száz méter megtétele után újabb csodától akad el a lélegzetem. Egy kis hegytetőre érek, melynek legmagasabb pontján ősrégi kőoltár fekszik, körülötte kőpadokkal. Megcsap az időtlenség levegője. Mintha öröktől fogva állna itt ez a kőoltár, ami időn kívülisége miatt nincs kitéve az enyészetnek, az idő vasfogának. Bennem is elcsendesedik minden lázas rohanás, az idő bennem is megáll, s miközben letelepszem az egyik kőpadra, szemmagasságba kerülök a hegyoldalon álló kis kápolna keresztjével. Az ajkam és testem imádkozni kezd még azelőtt, hogy a szándék a fejemben megszületett volna, mintha testem egyetlen céllal teremtetett volna, hogy imádjam, s dicsőítsem teremtőmet.
Sokáig időzöm ezen a szakaszon. A táj szépsége, a bennem lassan formálódó szépséggel egyesül, miközben látom magam előtt utam végcélját, a kőkeresztet.
Délben érkezem Vianába. A városka központja gyönyörű, VII. Sancho alapította 1219-ben. Egy kávéra és frissítőre megállok, de még mindig zavar a város zaja, most leginkább magányra vágyom, ezért ebédemet a szabadban, a városon kívül, egy facsoport árnyékában költöm el.
A délutáni órákban érek a 3 km-re lévő kis templomhoz, melynek neve Ermita Nuestra Senora de Cuevas. A mai napra ez utam végcélja. Csendes, elhagyatott hely, s ilyenkor már zarándokok sem igen járnak az úton. Az apró madarakon és állatokon kívül csak Isten van jelen. Az előtérben friss vizet adó kút, kőpadokkal, hátrébb a bezárt templom. Vízben nem szenvedek hiányt, élelemre pedig ma már nem lesz szükségem. Ideális hely János leveleit olvasni, számot vetni múltammal, hibáimmal, erényeimmel és emberi kapcsolataimmal, mivel 150 km után, úgy érzem, most ért véget utam első szakasza.
Végigolvastam a Jelenések könyvét, erőteljes és gyönyörű szimbólumai miatt, mostani utammal látok benne párhuzamot, ami szintén bővelkedik szimbólumokkal. Gyanítom, ha majd egyszer a jövőben egymás mellé rakom életutam, a most járt zarándoklattal, rengeteg párhuzamot, átfedést fogok találni, jelenleg azonban még ismeretlen előttem e szimbólumok nagy részének a jelentése. Már most is két utat járok egyszerre, egy belsőt, s egy külsőt, s miközben egyre több gondolat kavarog a fejemben, egyre erőteljesebben érzem, abba kell hagynom a töprengést, az út hatalmas része még előttem áll, s lesz időm még bőven ezekkel foglalkozni. Holnap ideje lesz egy jót gyalogolni, s kiüríteni fejemből a sok töprengést.
A gyaloglásból mára is kijutott, ugyanis az esti órákban, szinte a semmiből előbukkan egy idősebb spanyol hölgy, a helyiek közül, s megzavar békés heverészésemben. Ékesszólóan, s pergő nyelvvel magyaráz, melyből egyetlen szót sem értek, s kezdem magam nagyon kellemetlenül, s kínosan érezni. Kapkodva összeszedem a holmim, majd sietve továbbgyalogolok az úton. A nap már kezd eltűnni előttem a látóhatár mögött, s a szél is feltámad, alaposan lehűtve a levegőt. Egy learatott búzatáblán összekotrok magamnak némi szalmát, megágyazok, és lefekszem, de nem jön álom a szememre. Csak hallgatom a sötétben a szél zúgását, a körülöttem táncot lejtő szúnyogok kellemetlen muzsikáját, s fejem még mindig telve gondolatokkal, de nemcsak fejem van tele, valahol mélyen bennem megmozdultak a dolgok, mint a tektonikus lemezek egy vulkán kitörése előtt. Nem tudom megemészteni a mai nap történéseit, így hát továbbra is álmatlanul forgolódom ezen az elhagyott szántóföldön, távol mindentől, és mindenkitől, kit valaha ismertem.
