Augusztus 08. Atapuerca
Nagyon mélyen aludtam az éjszaka. Az elmúlt napok testi és lelki megpróbáltatásai, az éjszakai rosszalvások teljesen kimerítettek, s e miatt bőven akadt bepótolnivalóm. A nap már magasan jár az égen, a szálláson alig lézengenek néhányan, s ők is épp indulnak kifele, én pedig lázasan kapkodok és csomagolok, mivel az alberguét időre el kell hagyni.
A lépcsőn lefele jut eszembe, hogy nincs rajtam az övtáskám. Egy pillanatra megáll a szívverésem, az agyam elborítja a vér, s lázasan lüktetni kezd egy ér a halántékomban. Állj! Nem szabad gondolkodnom, mert most minden gondolat olyan iszonyatos csapdát rejt, melyből nincs kiút. Visszasétálok az alvószobába, az övtáska sehol. Kiviszem a hátizsákom a kertbe, leülök egy padra, s szabaddá teszem agyam emlékekért felelős részét, a többit továbbra is mereven zárva tartom. Az övtáska mindig rajtam van. Ebben alszom, eszem, zuhanyozom, még a WC-re is magammal viszem, de képtelen vagyok visszaemlékezni a tegnap estére, csupán a hullafáradtság maradt meg bennem, ami akkor elfogott. Anélkül, hogy észrevenném, kiszabadul egy gondolat, s elkezd körbegyűrűzni. Az övtáskámban volt minden pénzem, az útlevelem, és az irataim, s talán egy napra való élelmem maradt… Nem! Azonnal rátaposok a gondolatra, s nem engedem, hogy magával rántson a kétségbeesésbe. Próbálok visszatérni a racionális gondolkodáshoz. Talán éjszaka lekapcsolódott rólam az övtáska a hálózsák alatt, s a reggeli lázas kapkodásban bepakoltam a hátizsákba. Igen, csakis ez történhetett!
Mintha lassított filmen szerepelnék, elkezdem kipakolni a hátizsákom tartalmát, a kezembe fogva minden egyes tárgyat. Az övtáska sehol. Gyorsan visszapakolok mindent a hátizsákba, lehunyom a szemem, és egy hosszú, mély lélegzetet veszek. Na jó! Fussunk neki még egyszer! Újra elkezdem kipakolni hátizsákom tartalmát, de ez már a lassított film lassítása. Újra a kezembe veszek minden egyes tárgyat, s közben imát mormolok magamban. Igyekszem a végtelenségig húzni a folyamatot, ennek ellenére mégis gyorsan érek a végére. A hátizsákom üres, a tartalma szétszórva a padon, és az övtáskám még mindig sehol. Már nem tudom tovább visszatartani a gondolataim, s a velük együtt megjelenő rémületet, érzem, amint kúszik felfele a gerincemen, jeges leheletével gúzsba köti mindenem, még egy utolsó erőfeszítéssel megfordulok, s az albergue ajtaján a házigazdát látom kirohanni, a kezében az övtáskámmal.
Valaki megtalálta a zuhanyzóban, s leadta reggel a recepción, de mivel a házigazda egyéb teendőivel volt elfoglalva, csak most ért vissza, és vette észre az övtáskám. Ismét kemény kézzel kell fognom testemet, hogy ezúttal meg ne a megkönnyebbüléstől essem szét. Nem ilyen érzelmi viharok elviselésére lettem megalkotva. (Vagy mégis?) Fölösleges belenéznem a táskámba, mert tudom, semmi sem hiányzik, 20 euró donativót (adomány) rakok a perselybe, mivel a szállás és a vacsora is ingyenes volt, s kótyagos fejjel elindulok a sárga jelzések mentén.
A következő néhány kilométert a belső szemlélődésnek szentelem, mivel most kezd tudatosulni bennem egy folyamat, mely más összefüggésbe, egyfajta harmóniába rendezi a testem és a lelkem. Korábbi depresszióimat testem inaktivitása jellemezte, gyakorlatilag a fizikai semmittevés. Sokszor éreztem testem és lelkem különválását, problémáimat csak lelki szinten próbáltam megoldani, s többnyire kudarcot vallottam. Mostani zarándoklatom úttörés ebből a szempontból, a nagy fizikai megterhelés, a gyaloglás, testem aktivitása jótékony hatást gyakorol gondolataimra, és most megfigyelem a reggeli pánik szép lassú feloldódását, amint átengedi helyét valami másnak. Mint az egyhangú malomkerék, mely szép lassan megőröli a búzát, úgy őröli most meg bennem a gyaloglás a pánikszerű félelmet, hogy átadja helyét az elemzésnek, a rendszeres gondolkodásnak. Egyetlen pillanatra belenéztem a szakadékba, a teljes kétségbeesésbe, s bizonyosságot kaptam a védettségről, valaki féltő gondoskodással vigyáz reám, s az elmúlt napok eseményei egyetlen élő rendszerré állnak össze bennem, melynek legfontosabb üzenete: nem vagyok egyedül.
A nap újra kisüt, s hamarosan a meleg éltető ereje áramlik szét bennem, ez által ismét testemen keresztül tapasztalom meg közérzetem javulását. Lelki szemeim előtt újra megjelenik az út vége, s vele a kétség, mi lesz, ha elfogynak a sárga nyilak, de ez a kétség már azáltal elviselhetőbbé válik, hogy tudom, nem vagyok egyedül.
Villamayor után újra hegyek, erdők, emelkedők és lejtők köszöntenek, s most eme változatosság igencsak kedvemre való az egyhangú síkságok után. Kiűzöm fejemből a töprengést, s engedem magam feloldódni a változatosságban, a tájban, a verőfényes napsütésben. Hosszú percekig heverészem a fenyőfák alatt, időnként bepillantok belső barlangomba, és örömmel nyugtázom a pozitív változást, mely kezdi barátságosabbá formálni a belső teret. Friss levegő áramlik be, napfény, s az egyre erősödő világosságban, a barlang falai is kezdenek csillogni. Eltűnt a falakról a sötét massza, mely fekete lyukként elszívta, és felemésztette a fényt, és immár semmi nem akadályozza a napsugarat, ami ezüstös fénnyel játszadozik a barlang falain.
Dél korul elérkezettnek látom az időt egy hosszabb meditációra. Belső barlangomra koncentrálok. Most kívülről nézek befelé, a nyílás tágas, s én bemerek lépni. Körbefordulok, s csodálkozom a változáson, ami időközben végbement. A barlang otthonosabb benyomást kelt, középen kis forrást látok, melynek vize kristálytiszta, zöld növények fakadnak életre a fénytől és a nedvességtől, és megpillantom belső énemet is. Egy sziklán ül mozdulatlanul a forrás mögött. Teste csupasz, szőrtelen és fehér, mivel sokáig nem érte napfény. Az arcára nézek, nem látok rajta érzelmeket, de szeme nyitva, és engem figyel. Egy pillanatra megijedek, és visszatérek a valóságba, most nem jutottam tovább. Szomorúsággal vegyes bűntudat fog el, milyen hosszú ideig tartottam őt a sötétség börtönében, pedig csupán egy kis fényre volt szüksége. Mégsem kis dolog ez. Itt kívül a valóságban, ezért a fényért, hosszú évek kemény önismereti munkájával kellett fizetnem, s most érzem, a jó úton haladok, hogy végre harmóniába kerüljek önmagammal.
Délután érkezem San Juan de Ortegába, de nincs kedvem megállni, árnyékos szálláshelyek helyett, most szabad térre, levegőre és fényre van szükségem. Még több fényre! Sok helyen megállok, széttárom a karom, és sütkérezem a nap sugaraiban, ez már nem is gyaloglás, inkább sétának mondanám. A napfénnyel együtt boldogságot érzek, olyan örömöt, melynek nem találom a forrását, egyszerűen csak létezik, s én nem is kutatok az eredete után, megelégszem azzal, hogy részesülök ebben az áldásban.
Már kezd esteledni, mikor megérkezem Atapuercába, az utolsó helység Burgos előtt, ahol szálláshelyet kereshetnék, de valami itt belül, arra indít, hogy ne álljak meg. Innét is tovább kell mennem, elengedem magamtól a racionális gondolkodást, s engedem magam egy láthatatlan belső hang által vezérelni. A falucska után magányos hegyre visz felfelé az út. Ősöreg lehet, rajta sziklák porladnak az idő vénségét demonstrálva, a köves talajban törpe fák, bozót, s némi fű tud megkapaszkodni. Az arcomon tükröződik lelkem vidámsága, a béke és a megnyugvás, ami most szétárad bennem. Egy kisebb tisztásról visszanézek a messze távolba, az eddig megtett útra. Hosszasan nézem a messzeséget, és megjelenik előttem az egész megtett út, eszembe jut a sok megpróbáltatás, az örömök, bánatok, a zarándoktársaim, de legfőképpen mindaz, amit eddig tanultam.
Tovább kapaszkodom felfelé, s a hegytetőre érve megértem, hogy miért kellett ma idáig eljönnöm. A kopár hegytetőt csak néhol szakítja meg egy-egy kisebb törpe facsoport. Középen embermagasságnyi kőrakás közül, hatalmas fakereszt tör az ég felé, mely oly egyszerű és fenséges, mint maga a hegy. Megrendülve lépkedek ezen a szent helyen, kezdem úgy érezni magam, mint Mózes a Sínai-hegyen. Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy valóban méltó vagyok az ittlétre, a hegyből szinte árad a Teremtő keze munkája, hasra fekszem, átölelem a hegyet, és érzem az erőtől duzzadó forróságot, ami a mélyből áramlik belém.
Miután teljesen betöltődöm a jelenléttel, leülök arccal a kereszt felé, és imádkozni kezdek. Nem kell szavakat keresgélnem, pontosan tudom, hogy mit és miért kell mondanom, a szavak és fogalmak egyszerűen csak megjelennek bennem, s nekem nincs más dolgom, mint kimondani őket. Az imában egy új hang társul az enyémhez, a belső énem hangja. Ez a hang azonban nem különálló hang, mintha az én hangom kiteljesedése lenne, egy élő, egész és egységes ember hangja.
Az ima után sokáig ülök szótlanul, hallgatom a szél zúgását, és a madárcsicsergést, élvezem az egyedüllétet, ami átjár, s megértem, az egyedüllét akkor teljes, ha nagyon is érzem az Ő jelenlétét, e nélkül, az egyedüllét nem több szorongó magánynál. Az alkony lassan átfordul sötétségbe, s amikor meghallom a közelben a nyájat, amit a pásztor terelget lefelé a hegyről az akol felé, én is lefekszem, de hosszú ideig nézem még magam fölött a csillagokat, mert ennyire tisztán még soha nem láttam őket.
