Augusztus 03. Torres del Rio
Hűvös éjszakára, hűvös reggel köszönt. Sokáig bámulok kifelé a hálózsákom biztonságot adó melegéből, míg végre összeszedem magam, s ismét útra kész állapotba hozom fáradt testemet. Néma csendben szemlélem zarándoktársaimat, amint gyalogolnak az úton, s megvárom, míg eltűnnek a kanyarban, mivel most nem lennék képes felfedni magam. Ez a szántóföld a hálószobám, az út menti hosszú fűszálak pedig a függönyök az ablakomon, ragaszkodom a láthatatlansághoz, az intimitáshoz, legalább addig, míg menetkész állapotba nem hozom magam. Mennyire fontos az intimitás, még Isten előtt is igénylem azt a néhány percet, ami csak az enyém, és nem kell megosztanom senkivel, hisz így is oly kevés mit magaménak mondhatok, szinte a semmivel egyenlő.
A tegnapi öröm a múlt, az egykedvű gyaloglás a jelen, az ismeretlen, mi rám vár, a jövő. A természet csendjét csak bakancsom ritmikus dobogása, s botom kopogása töri meg. Fejem kezd kiüresedni a kavargó gondolatoktól, s így érkezem meg Los Arcosba, kiüresedett fejjel, a délelőtti órákban. Hosszasan időzöm a városka főterén, kávézom, s csak bámulok kifelé a fejemből. Ez a kisváros jelenti most számomra a civilizációt, a kényelmet, amit újra szoknom kell. Most a remeteségből menekültem ide vissza, korábban a civilizációból menekültem el, de mikor fogok végre megállni, és abbahagyni a menekülést. Talán soha. A biztonság is csak egy ismeretlen szó marad számomra, amit nem tudok sem megtapasztalni, sem megérteni.
Rövid időre összefutok a tegnapelőtti francia lánnyal. Egy fáradt mosoly, egy köszönés. Többre most nem futja. Ez már a befelé fordulás időszaka, amikor arcunkra, de különösen a szemünkre, egyfajta néma csend telepszik, ami minden szónál beszédesebb. Ezt a fajta „beszédes csendet” egyre több alkalommal tapasztalom meg, különösen egyedül vándorló zarándoktársaim arcán.
Elmúlik dél, s a rekkenő hőségben folytatom utam. Tökéletes az egyedüllét. A levegő vibrál, az út néptelen, a távolban a végtelen síkság az éggel csókolózik, s előttem a hosszú egyenes út, rajta egyetlen élő porszemmel, aki még lélegzik, gyalogol, s remél. Lépéseim keltette neszek, az egyetlen hang, mely megtöri a csendet, s én sem vagyok immár más, csupán a magam keltette zörejek.
Lépés, kopogás, hőség.
Lépés, kopogás, végtelen út.
Lépés, kopogás…
Érzem a körülöttem lévő tájat, s ő érez engem. A fejem már üres, eggyé váltam a tájjal, belső érzékszerveim kezdenek kiélesedni, amíg egyetlen nagy érzéssé nem válok. Érzésként suhanok keresztül a mezőkön, a falvakon, kisebb városokon, melyek néptelenek, lakói eltűntek a délutáni siestában, az árnyékban, a házak mélyén, s én érzem őket, a kőépületeket, az utcákat, tereket és padokat, de nincs megállás. Az érzés csak repül keresztül a tájon, s immár nem kifelé, hanem befelé figyel. Óriási, láthatatlan barlang fekszik itt belül, ahova most teljes erővel áramlik a napfény.
Hoppá! Érzékeny belső őreim azonnal észreveszik a befelé surranó félelmet. Fekete lárvaként ficánkol a kezemben, a bőre sikamlós, nehéz rajta fogást találni, s szinte észrevétlenül képes besurranni bárhova. Erősen tartom az ujjaim között néhány hosszú pillanatig, s figyelmesen szemlélem, mielőtt eldobnám. Vajon még hány ilyen kis besurranó tolvaj lapulhat odabenn a belső barlangomban?
Eme képeket nem a szememmel látom. A szemem továbbra is issza magába az egyhangú tájat, a végtelen gabona és szőlőültetvényeket, az útjelzőket. Testi érzékszerveim lassan összemosódnak belső érzékszerveimmel. Már nemcsak a lépteim keltette neszeket hallom. Mintha vízcsobogást hallanék a föld alól, egy földalatti búvópatak hangját, mely hol erősödik, hol halkul. Új neszeket is hallok, a lépteim, s botom kopogása visszhangot vernek közvetlenül mögöttem, s eme visszhangból új lépteket hallok visszaverődni, ami nem az enyém, mintha valaki közvetlen-közelről követne. Oly erősen érzem a jelenlétet, hogy ellenállhatatlan kényszert érzek megállni, és hátrafordulni, de szemeimmel senkit sem látok. Mégis itt jön mögöttem, s ahogy napokkal korábban, most is megbékélek a jelenlétével.
A hátizsákom súlyát próbálgatom a vállamon. Elmosolyodom, mert minden grammjáról tudom, hogy mi, és miért cipelem magammal, s így már sokkal elviselhetőbb a teher. A terhet csak addig érzem elviselhetetlennek, amíg nem tudom, miért cipelem. Megbékélni annyi, mint eggyé válni, mint ahogy most én eggyé váltam a környezetemmel.
A lépteim lassulnak. Egyre lassabb, s már alig észrevehető az előrehaladásom. Majd megállok, s lehunyom a szemem. Különös. Milyen nehéz ebben az állapotban megtartani az egyensúlyom. Ha nem lenne bot a kezemben, elesnék. Az előrehaladás lenne a természetes létállapotom, s az egyhelyben toporgás a természetellenes? Ebben az esetben hosszú-hosszú évekig természetellenes létállapotban éltem. Mégis akadt egy mankó a kezem ügyében, ami megtartott, s nem hagyott elesnem. Mikor jön el a pillanat, amikor eldobhatom a mankóm, mert nem lesz szükségem többé rá?
Délután szállást keresek egy kis faluban, a neve Torres del Rio. Amit a mai nap meg kellett tanulnom és tapasztalnom, már megtanultam, s immár az enyém. Ideje leülepednie. A holnapi nap a holnapé. Most nehezemre esik a beszéd, s inkább csak némán szemlélem zarándoktársaimat, az ismeretlen arcokat, az út elején megismert arcok már eltűntek, a különböző tempójú és ritmusú gyaloglás végleg elválasztott bennünket, s ezek az arcok is el fognak tűnni néhány nap múlva. Átadom magam az ilyenkor szokásos rutinnak, mint amilyen a mosás, szárítás és zuhanyozás, majd estefelé kisétálok a falu elejére a kúthoz, egy fák övezte csendes helyre. Egy permetezésből hazatérő idős bácsika telepedik le mellém, s rágyújt egy szivarra. Némán szemléljük a naplementét, a csendet csak madárcsicsergés, s néha a templom harangja töri meg. Csak ülünk egymás mellett némán, ki-ki a maga anyanyelvén az élet dolgain töprengve, távolság azonban nincs közöttünk. Mindketten hozzátartozunk most ehhez a hosszúra nyúlt pillanathoz, a világnak eme kis szegletéhez, s részei vagyunk most egymás életének is, anélkül, hogy bármit is tudnánk egymásról. A nagy egész részének érezni magam olyan, mint egy hazaérkezés, még akkor is, ha tudom, ez a hazaérkezés csak időleges, még nagyon hosszú út vár rám, melynek nem látom a végét. Lassan elbúcsúzom az idős földművestől, a helytől, nincs szükség szavakra, csak természetes egyszerűségre, mivel ez az egyszerűség tökéletesen kifejez mindent, amit csak kell.
Elalvás előtt még elnézegetem a vízhólyagjaikat kezelő német zarándokokat, ahogy az idősebbek, s tapasztaltabbak kezelésbe veszik az ifjakat. Engem ez a foglalatosság eddig elkerült, nincs egyetlen vízhólyagom sem, attól az egytől eltekintve, amit még Pamplonában kaptam figyelmeztetésül, de az sem szorult kezelésre. Mégis különös érzés tör rám a fájdalmas arcok, és a kifakadt vízhólyagoktól sebes lábak láttán. Holnap olyasmivel kell majd szembenéznem, ami fájdalmasabb minden vízhólyagnál.
