Augusztus 18. El Acebo
Lassan véget érnek a kasztíliai dombok, Rabanal már a hegyek árnyékában fekszik, s a hegyeken túl vár rám utam utolsó szakasza. Oly közel a fizikai cél, ám lelki céljaimat továbbra is homály fedi, s még mindig nem tudom, Santiagóból merre tovább. Újra felbukkant bennem az a bizonyos mondat, mely még a zarándoklat előtt talált rám, súlyánál fogva rámtelepszik, s én továbbra sem tudok mihez kezdeni az idegenséggel és a gyökértelenséggel.
Tenía veinte anos y me encontraba extrano en mi propio país. (Húszéves voltam, és saját hazámban idegennek éreztem magam.)
Az igazi otthon odafenn van, vagy odaát, de nekem most semmi dolgom a mennyel, az ittre és a mostra kell válaszokat kapnom, hogy mihez kezdjek a következő éveimmel, évtizedeimmel. Nem állok készen arra, hogy visszatérjek Budapestre, ám arra sem állok készen, hogy máshova menjek, örökké pedig nem zarándokolhatok. Vagy mégis?
Te mit gondolsz? Elvégre Te teremtettél, és nem véletlenül szólítalak Atyámnak! Teremtőnek és szülőnek lenni pedig felelősséggel jár. Nem várhatod el tőlem, hogy egyedül viseljem eme terhek súlyát. Vajon büszke vagy ránk, vagy félresikerült kísérleted vagyunk? Vajon mennyi a szeretet bennem? Lámpás vagyok, vagy csupán pislákoló gyertyafény? Még erre sem tudom a választ, s jelenleg csak egy dolog biztos, belefáradtam már a sok kérdésbe. Nem tudom, valójában mire van szükségem, s még azt sem tudom, mi az, mit igazán szeretnék.
Gyaloglás. Újra hegyi ösvényekkel találkozom, s újra megjelennek a szintkülönbségek. Az emelkedők jobban megviselik a szervezetem, mégis varázslatosak. Valahogy tisztábbnak érzem tőlük a gondolataimat. Ebédidőben érek Foncebadónba, a kis hegyi faluba. A helyes vendéglő annyira rabul ejt, hogy muszáj betérnem, a pénz nem számít. Asztalomat egy holland zarándokkal osztom meg, ki Amszterdamból érkezett, s Gabrielnek hívják. Spanyolul beszélgetünk, e nyelvet mindketten törve beszéljük, ám kevés beszédből is megértjük egymást, hisz mindketten zarándokok vagyunk. A rendelést gyorsan elintézzük, mindketten rámutatunk az étlapon egy-egy ételre, melyről fogalmunk sincs, hogy valójában mit takarnak a zengzetes spanyol szavak, majd várakozás közben néma szemlélődésbe mélyedünk.
Különös beszélgetés kezdődik, melyben sokkal több a csend, mint a hangos beszéd. Mondanivalónkat hosszú töprengés előzi meg, majd néha egyikünk részéről érkezik egy mondat, melyre ismét hosszú tűnődés a válasz, s néha öt perc is eltelik, mire reagálunk az előttünk szólóra.
Természetesen zarándoklatunk a téma, hogy mit mozgatott meg bennünk az út, a túlságosan mély, és bonyolult mondanivalónak azonban gátat szab a gyér nyelvtudás, s ezért viszonylag egyszerű szavakkal próbáljuk meg kifejezni, ami bennünk van, mondanivalónk mélységét pedig hallgatásunk adja.
Én hozom szóba a hegyeket, hogy mily sokat jelentenek számomra ezen az úton, melyre egyetlen kérdés a reakció.
-
Miért pont a hegyek?
Megint hosszú tűnődés előzi meg a választ.
-
A hegyek között közelebb érzem Istent magamhoz, s valahogy tisztábbnak is érzem magam.
Néhány perc múlva újabb kérdés érkezik, és egy újabb miért, melyre én csak széttárom a kezem. Mindenre én sem tudom a választ.
Beszélgetésünket a vendéglős szakítja félbe, miután kihozta rendelésünket, hosszasan szemléljük az ennivalóval bőségesen megrakott két hatalmas tálat. Az enyém hatalmas hústál, zöldségek nélkül, Gabrielé zöldségestál hús nélkül. A végletek között mozgunk, mindketten a saját végleteink között, s ezen a zarándoklaton a végleteink egyre tágulnak, mindkét irányban.
Már rég magam mögött hagytam Foncebadónt, s még mindig ezen a furcsa találkozáson tűnődöm. Már a név is szimbolikus: Gábriel, a hírhozó angyal. De vajon milyen üzenetet hozott? Folyton csak kérdezett, és kérdezett, s a sok kérdés után villámcsapásszerűen érik meg bennem a felismerés, a válaszokat nekem magamnak kell megadnom. Istentől vártam a válaszokat, de saját életem kérdéseire csak magam adhatok feleletet.
Vajon könnyebben viselem-e a terhet, hogy mindezt tudom? A sok kérdésbe már mindenesetre belefáradtam, de a válaszaim ettől még nem kerültek közelebb hozzám.
A hegyeken túli vidék már Galícia, mely utam utolsó szakasza, az időm pedig vészesen fogy, s válaszok nélkül nem maradhatok. Erre irányuló erőlködéseim most kudarcot vallanak, és mivel mást úgysem tehetek, ismét bízni kezdek. Milyen képlékeny ez a bizalom! Utam során sokszor elveszítettem, majd újra rátaláltam a legváratlanabb helyzetekben, de tartós lélekállapotommá nem sikerült változtatnom.
Késő délután érek El Acebóba, s mai gyaloglásommal együtt a vívódásaimat is befejezem.
