Augusztus 20. La Fabe
Utolsó nap Kasztíliában. Sok minden kavarog belül, s még mindig nagy bennem a bizonytalanság, mivel úgy érzem, nem állok készen az Út utolsó szakaszának megtételére. A szokásos módszerhez folyamodom idegeim lecsillapítására. Gyaloglással ürítem ki fejemből a gondolatokat, próbálok nem gondolni a jövőre, és nem aggodalmaskodni semmin. Az ima erejéhez, a szavak erejéhez folyamodom, s itt, a hegyek között, sikerül leküzdenem a félelmem, egyelőre.
Az út párhuzamosan kanyarog Galíciával a hegyek között, Villafranca után már csak apró falvak hevernek szétszórva a térképen, a következő nagyobb helység, O Cebreiro már Galíciában van, ám addig még sok-sok kilométer vár rám, emelkedők, lejtők, köves és földutak felváltva, nem kímélve a lábaimat, és a testemet. A fárasztó gyaloglásban nem marad hely a bonyolult, és nyakatekert gondolatoknak, s helyette ma is taizéi dallamfoszlányok jutnak eszembe, ismételgetem az egyszerű, ám mégis oly erőteljes mondatokat, melyek erőt adnak. Hiányzik a taizéi énekeskönyvem. Ez az egyetlen tárgy, ami bánt, hogy feledékenységem áldozatául esett, s nem hoztam magammal az útra.
Ha a füzet nem is, fejemben eljöttek a dallamfoszlányok, s állandó kíséretet adnak menetelés közben, és a pihenők ideje alatt is.
Délutánra már egyértelműen a fáradtság jellemzi mozdulataimat, és gondolataimat. Az ösvények zegzugosan keresztezik egymást, néha feltűnik egy aszfaltút, majd a jelzések újra másik irányba mutatnak. Túlságosan is hozzászoktam a hosszú, egyenes kasztíliai utakhoz, hol az útjelzők egyértelműek, itt, a hegyek és völgyek között, nehezebben tájékozódom, s nem találok senkit, kit követve, feloldanám magam a keresgélés terhe alól.
Egyre több ösvény, és elágazás keresztezi a caminót, s már a fáradtság is akadályozza a helyes tájékozódást. Újra felbukkan előttem az aszfaltút, melyről letérek egy földútra, ami egyenesen egy völgybe vezet, ahonnét visszafele kanyarodik a másik oldalon. Elbizonytalanodom, s inkább visszafordulok, hogy rátaláljak a caminó útjelzéseire, s ekkor botlok egy olasz lányba, ki megment a további fáradságos keresgéléstől.
Együtt folytatjuk utunkat a meredek emelkedőkön, miközben esőfelhők gyülekeznek a fejünk fölött. Egy kilométernyi fáradságos kaptatók után végre megérkezünk a kis hegyi faluba, melynek neve, La Fabe, s abban a pillanatban, amikor az albergue elé érünk, elered az eső.
Mai gyaloglásom végére értem, amit nem is bánok, lelkileg még nem készültem fel, hogy Galícia földjére lépjek. Az eldugott, hegyi szálláshelyet egy német házaspár üzemelteti, kik régebben végigmentek a caminón, ám szerelmük, az út iránt nem múlt el nyomtalanul, a mi legnagyobb örömünkre. Az első örömteli meglepetés a melegvíz, mellyel az út során először találkozom. Ezen a borongós, esős, és hűvös délutánon különösen értékelem szállásadóink gesztusát, s valóságos gyönyörrel tobzódom a melegvízben zuhanyzás közben. Meleg vízcseppek masszírozzák fáradt testemet, és micsoda gyönyör végre ismét meleg vízzel borotválkozni, és utána meleg vízzel kimosni, és utána elégedett sóhajjal ismételgetni e szót: melegvíz.
Házigazdáink nagyon otthonosan mozognak a lelkivilágunkban, pontosan ismerik azokat az apróságokat, melyek ilyenkor örömet tudnak okozni egy fáradt vándornak. Az alvószobákon érződik a német precizitás, nagy gonddal tartják őket rendben, a ház minden egyes zuga tiszta és takaros. Közöttünk élnek, részt vesznek a közösségünkben, a beszélgetéseinkben, az apró örömeinkben, ők ezzel fizettetik ki velünk a szálláshelyet, mivel a valóságos pénzbeli érték, mit elfogadnak, túlságosan kevés ilyen szolgáltatásokért.
Zarándoktársaim most a konyhát veszik birtokukba, s hamarosan ínycsiklandozó illatok teremtenek itt egy újfajta közösséget, ám én ebben már nem vállalok részt, immár tiszta testtel, és tiszta fejjel, szembe kell néznem utam utolsó szakaszával. Az eső elállt, a zarándokszállás udvara csendes, a környező fák leveleiről időnként vízcseppek peregnek alá, és a nap is elbújt az esőfelhők mögött, melyek megszabadulva esőterhüktől, most szédült sebességgel rohannak tova az égbolton.
Felkészültem-e lélekben az utolsó szakaszra? Felkészültem-e lélekben arra, ami rám vár Santiagóban? Egyáltalán fel lehet-e készülni a jövőre? Az elszántság megvan bennem. Azt hiszem, ha a jövő úgy kívánja tőlem, képes leszek még tovább zarándokolni. A félelmeim jó részét leküzdöttem, ám nem vagyok naiv, maradt még belőlük így is elég, melyek megkeseríthetik majd a mindennapjaimat. Ha kell, szembenézek majd velük, de ez elegendő lesz-e?
Az udvaron egy zarándok szobra áll. Egyszerű, s egyszerűségében fenséges szobor. A test fáradt, és megviselt, ám az arckifejezés elszánt, az örök kereső, és nyugtalan ember arckifejezése, aki a válaszokat keresi, s ezért hajlandó mindenét feláldozni. Erős szimbólum, s villámcsapásszerűen hasít belém a felismerés, ő az én szimbólumom, akivel teljes mértékben azonosulni tudok. A zarándoklét az, mi kifejezi életem lényegét, alapvető viszonyulásom a világ dolgaihoz, és magához az élethez.
Erős szimbólum, olyan erős, mint a nap, mely most eltűnt a fellegek között, ám még így is érezni a jelenlétét, a melegét, és a fényt, mely belőle árad. A nap, mely minden egyebet megelőz a teremtésben, s a teremtés legelső mondatára emlékeztet, mely így hangzik: „Legyen világosság!”. Ő a szimbóluma Isten legelső mondatának, mellyel útnak indította a világ történelmét, s egyben arra is figyelmeztet, hogy a világosságot nem a sötétség fogja felváltani, hanem egy új nap. Mert mindig lesz egy új nap, és az én életemben is mindig lesz egy új nap, a sötétség csak arra jó, hogy annál erősebben vágyakozzam a fény után.
A nap a másik szimbólumom, melyre rátaláltam ezen a hosszú zarándokúton. Már régóta a nap pályájához igazítottam a mindennapjaimat, nincs szükségem időmérő eszközre. A nap melegétől kapom a fizikai és lelki erőm, a további gyalogláshoz, mert amikor ránézek, s mert ő a szimbólumom, az a bizonyos mondat jut eszembe; „Legyen világosság”. Az én életemben is legyen világosság, ez a legfőbb cél, ami felé törekednem kell, s ennél kevesebbel meg nem elégedhetem.
Két szimbólum, melyekben már oly régóta élek, s mégsem ismertem fel őket tudatosan, mostanáig. Intő jel lehet számomra, hogy nem elég megtapasztalni a dolgokat, a felismerésnek is el kell érkeznie, ugyanakkor nem szabad kétségbeesnem, ha eme felismerés csak később tudatosul bennem.
Elmosolyodom, mert eszembe jutnak azok a darumababák, melyeket régen elveszítettem. Sárkányfigurák voltak, s el kellett őket veszítenem, mivel a sárkány nem az én szimbólumom.
-
És most már készen állsz te Zarándok, hogy holnap átlépj Galíciába?
-
Igen, készen állok.
