Augusztus 07. Tosantos
Szokásomhoz hűen, az utolsók között hagyom el a szálláshelyet. Meggyötört testemnek és lelkemnek most jól esne egy kis állandóság, töltődés, a folytonos úton levés helyett, ám ez a kényelem nem adatik meg nekem. Talán jobb is így, mivel nem lesz alkalmam az önajnározásra és a köldöknézegetésre, a sebek nyalogatása helyett, menni kell tovább előre az úton. Valahogy mégsem tudok most visszarázódni a caminóhoz, arcokkal találkozom a tegnap estéből, s még a mosoly is nehezebben megy, de legalább őszinték az érzelmek.
A gyaloglás most nem fárasztó, a falvak szinte egymásba érnek, az idő még hűvös, de már kezd felszakadozni a felhőzet. Kezdem értékelni a védettséget, a biztonságot, amit itt az úton minden zarándok élvez. Tegnap ízelítőt kaptam a kiszolgáltatottságból, az életből, amit magam mögött hagytam, s ami talán még rám vár a caminó után, amikor újra magamra maradok a kérdéseimmel, de talán mégsem ez a helyzet. A védettséget élvezhetem a jövőben is, csak nehezebb lesz megtapasztalnom, mint itt. Az Istennel való kapcsolatom is oly bonyolult. Vágyakozom utána, ugyanakkor félek is tőle. Egy olyan erős személyiség közelében, mint amilyen Ő, elfog a megsemmisüléstől való félelem. Talán ez a félelem gyökere minden félelmemnek, eléggé skizoid alkat vagyok, az „összeolvadás” másokkal számomra riasztó, az énhez ragaszkodom, ahhoz, ami vagyok, még akkor is, ha nem tudom, hogy valójában ki is vagyok. Minden folyó a tengerbe jut, s én az óceán felé tartok, a saját válaszaim felé.
Beloradóban megállok, s lelkiismeret-furdalás nélkül kényeztetni kezdem testemet, jöhet a szokásos kávé, óriásszendvicsek, vörösbor, s végül mindezek megkoronázásaként egy szál cigaretta. Úgy látszik, pontosan erre volt most szükségem, a fejemből elszállt a töprengés, s újra visszarázódtam az Úthoz, a saját caminómhoz.
A következő falu Tosantos, a szálláshely szimpatikus, szintén matracos, s most úgy érzem, a mai napra bőven elég a gyaloglásból. A nagymosás és zuhanyzás után, kardigánom próbálom némileg helyrepofozni, ami gyalázatos állapotba került, a mindennapos használattól, pedig még Budapesten a következő szavak kíséretében került hátizsákomba: még jó lehet valamire. Az éles nap, és a hideg ellen is ugyanezt a ruhadarabot használom, az oldalán felfeslett a varrás, amivel nehezen boldogulok, a tűt és a cérnát, amit magammal hoztam, nem kardigánok megvarrására találták ki.
Estefele még egy kis „városnézésnek” is teret engedek, a többiekkel megtekintem a falu nevezetességét, a szikla oldalába vájt templomot. Zarándoktársaim tapintatosak, nem bőbeszédűek, s most ez igen kedvemre való, néhány szavas beszélgetések, rövid bemutatkozások merítik ki a közösségi létet, nincs is szükség többre, a fáradtság szinte letaglóz, s amikor eljön az este, végignyúlok a matracon, és azonnal elnyom az álom.
