Augusztus 24. Lavacolla
Muszáj összeszednem magam. A hosszú alvás ellenére nem érzem magam kipihentnek, a tornaterem padlóját nem erre tervezték, a lábaim már reggel sajognak a fájdalomtól, anélkül hogy egyetlen lépést is megtettem volna. Időbe telik, mire sikerül annyira összeszednem magam, hogy zarándokbotomra támaszkodva lassan bicegni kezdjek. Azonnal az útra lépek, most minden egyes lépés fájdalmas, ami kitérőt jelentene, és nem keresgélek sem vendéglőt, sem boltot. A kávéról lemondok, enni pedig úgysem tudnék most ebben az állapotban.
Valami pozitívumot is sikerül találnom a mai reggelben, vagy inkább már délelőttnek mondanám. A sokáig tartó szöszmötölés miatt, a tömeg már előttem eltávozott Melidéből, a következő hullám pedig még nem ért utol, így sikerül kifognom egy viszonylag békésebb, és néptelenebb időszakot. Békés lenne, ha nem lennék abban az állapotban, amiben most vagyok. Kétségeim nincsenek, már oly közel Santiago, még ötven kilométer sincs, hogy ebben az állapotban is képes leszek bevánszorogni, ha nem holnap, akkor holnapután.
Ahogy fogynak a kilométerek, azon kapom magam, hogy még ebben az állapotban is sikerül megtalálnom azt a módszert, amivel lassabban ugyan, de mégis tudok haladni. A zarándokbotomra támaszkodva csökkenteni tudom a bokáimat terhelő súlyt, és bicegve, a lábam húzva, sikerül találnom egy új ritmust, ami segít az előrehaladásban, és fájdalmaim is egyre csökkennek.
Arzúában végre bepótolom a napi kávéadagomat, és megreggelizem, vagy inkább ebédelek, ám hosszabban nem merek időzni, a hosszabb pihenővel visszatérhetnek a fájdalmaim, a lábaim hozzászoktak a mai gyalogláshoz, amit meg kell becsülnöm.
Hamarosan egy mélyúton találom magam, a fák fölöttem két oldalról összeölelkeztek, eltakarva a napot, egy alagútban lépkedek, mely egyetlen irányba, előre vezet, hátra nem. Az alagútnak nincs vége, előttem az úton pára sűrűsödik, homályba borítva az ösvényt, a talpam alatt roppanó gallyak éles hangja harsogó, a hirtelen beállt természetellenes csendben.
A 30-ik kilométerkőnél rossz érzések kerítenek hatalmukba. Kétségek gyötörnek, s félelem környékez, mely fogást nem engedve magán, tölti ki a körülöttem lévő teret, a levegőt, s ily módon magát a félelmet lélegzem be, minden egyes levegővétellel. Támogatást remélve a belső énemre pillantok, s megdöbbenve látom, hogy ő sincs megkímélve, lehunyt szemmel, meditálva küzd az engem kísértő félelmekkel. Kívül és belül egyaránt erős támadásnak vagyok kitéve, az alagút bezárult, nincs segítség, az ösvényen előttem sűrűsödő pára, mintha maga a manifesztálódott félelem lenne, s én csakis abban az irányban haladhatok.
29-ik kilométerkő. Határozott és világos érzéssel tudom, nagyon kemény és súlyos próbatétel vár rám Santiagóban.
28-ik kilométerkő. Ez nem egy diadalmenet, sokkal inkább egy fájdalmas keresztút, s minden egyes kilométerkő, a keresztút egy-egy állomása.
27-ik kilométerkő. Mi vár rám Santiagóban? Onnét hogyan és merre tovább? Santiago nem a végcél, csak egy állomás, egy olyan állomás, ahonnét nem látok kijáratot, s ahol végleg megrekedhetek.
26-ik kilométerkő. Nem szabad megállnom. Ha megállok, a félelmek véglegesen úrrá lesznek rajtam, gúzsba kötnek, és egy sötét verembe taszítanak. Muszáj küzdened!
25-ik kilométerkő. A mélyúton nincs senki rajtam kívül. A félelmek mindenkit elűztek magam mellől. Egyedül vagyok az alagútban, ahonnét nem lehet letérni, s már azt is tudom hova vezet: a kétségbeesésbe.
24-ik kilométerkő. Kérj segítséget! Egy hang szólal meg bennem, s egyre erősödő hangon ismételgeti. Rajta, kérj segítséget! Tudod, hova kell fordulnod!
23-ik kilométerkő. Az imát mondom, azt az imát, amit Jézus tanított meg apostolainak, mert semmi más nem jut eszembe. Amikor az imában eljutok addig a mondatig: „de szabadíts meg a… gonosztól”, a gonosz helyett félelmet mondok, elakad a szavam, és zokogni kezdek.
22-ik kilométerkő. Határozott akarattal hajszolom magam, egyik lépés a másik után. Megtettem, segítséget kértem Tőle, a többi már nem rajtam múlik. Most csakis egyetlen dolgot tehetek, gyalogolok.
Belső énem lassan úrrá lesz a félelmeken, és hamarosan nekem is sikerül megnyugodnom. Már a hangom is megtalálom, néha énekelek, a hangom ugyan többször is megcsuklik, s az énekhangom is hamisan szól, de tudom, akinek most énekelek, nem számít semmi más, csak a szöveg, és az érzés, ami engem dalra fakasztott.
A testem teljesen kimerült, a több mint harminc kilométernyi gyaloglástól, és a lelki megterheléstől. Jó lenne megállni, de Arcában nincs szállás. Nem tudom, meddig menjek még, bicegek, húzom a lábam, de sehol nem találok éjszakázásra való helyet, s a szél is feltámadt, az óceán felől hidegen fúj.
Nekivágok egy emelkedőnek, de nem tudni, lesz-e erőm felérni a végéig. Hamarosan itt az úton rogyok össze a fáradtságtól.
Már alkonyodik, amikor felérek a dombtetőre, s megpillantom magam előtt a napot, mely kis fénylő korongként készül alábukni a távoli hegyek mögött, messze előttem, nyugaton. Még egyszer, utoljára, a mai napon még új erő árad szét bennem, ahogy megérzem a melegét, azt az állandó meleget, ahogy a Teremtő keze megformálta, mely semmit sem változott az idők folyamán. A Teremtő akaratából látta az ember hajnalát, s látni fogja majd az alkonyát is, amikor az idők végén végleg aláhull a távoli látóhatár mögött. Utána új nap fog virradni, de az már másik nap lesz, mellyel nekem most semmi dolgom, és gondom.
Ez a meleg ad most erőt számomra, a következő néhány kilométerre, és hamarosan egy mélyedésre bukkanok, melyet vörös színű patak szel keresztül, a partján ősrégi páfrányok tenyésznek, mintha régi korok felejtették volna itt őket, a mélyedést minden oldalról fák határolják, felfogva az erős szelet, a földből pedig meleg árad, mintha ébredő vulkán lenne alattam a mélyben.
Tökéletes az éjszakai pihenéshez. Tizenegy kilométerre lehetek Santiagótól, amikor a fáradtság végleg letaglóz, és átengedem magam az alvásnak.
