Augusztus 21. Samos
A reggeli eső már az úton talál rám, s a nap is eltűnt a szürkeségben, elbújva a felhők mögé. Magamra hagyott a szimbólumom, de nem bánkódom túlságosan, hisz a másik szimbólum, a zarándok itt él bennem, s most ő is elegendő belső erőt ad számomra az út folytatásához.
Kapaszkodom felfelé a szitáló esőben, s miközben tehénlepények között, a sárban kacsázom a meredek emelkedőn, lassan köd ereszkedik a hegyekre. Az alkalomhoz illőnek érzem a régi, latin nyelvű, jókívánsággal egybekötött zarándokköszönést: Ultreia et suseia (Csak tovább, egyre feljebb!). A hegytetőn egyre hidegebb szél fúj, ami arcomba veri az esőt, s a látótávolság is lecsökken ötven méterre, de sebaj, csak tovább, egyre feljebb.
Végre megérkezem a Galícia határát jelző kőtábláig, ám nem lélegzem fel boldogan, mivel semmit sem látok a tejfehéren gomolygó ködtől, sem kívül, sem belül. Mintha jövőm is ugyanilyen sűrűn gomolygó köd rejtené el előlem, nem látok belőle semmit, és nem gyönyörködhetem a napsütötte galíciai tájban sem, ahogy az „ígéret földjét” magam elé elképzeltem. Ehelyett, az erős széltől kényszerítve, sárban tocsogó lábaimat bámulom, mégis elmondok magamban egy imát, mert bármi történjék is, a következő lépéssel megkezdődik zarándokutam utolsó szakasza.
Az emelkedő is enyhébb már ezen a szakaszon, s végül megérkezem a köd burkolta hegytetőre, ám itt új próbatételek várnak. Az esőtől síkos köveken bukdácsolok, ami a lejtőkön veszélyessé válik, mivel a gyér látótávolság miatt, még a szakadékokat és a meredélyeket sem érzékelem magam körül. Ennek ellenére, lassan, de biztosan fogynak a kilométerek, s végül megérkezem az első galíciai városkába, O Cebreiróba. A köd miatt vajmi keveset érzékelek festőiségéből, s a fedett pihenőhelynek örülök jobban, ahol kútra, és ivóvízre bukkanok. Fogvacogva szedem rendbe szétzilált ruházatom, s hátizsákom tartalmát igyekszem megvédeni az elázás ellen, de a hideg miatt nem tudom hosszan kipihenni magam. Hozhattam volna több meleg holmit, de rögtön el is vetem e haszontalan gondolatot, ennél több súlyfelesleget úgysem tudnék cipelni a hátamon, s inkább beletörődöm az elkerülhetetlen ténybe, csak a gyaloglásban tudok némiképp felmelegedni.
A városkát elhagyva erdőben folytatódik az út, a látótávolság itt már csak harminc méter, a tovább sűrűsödő köd miatt, az eső ugyan időközben elállt, de még mindig vacogok a kegyetlen hidegtől. Apró, egyenletes léptekkel haladok, a térképet sincs kedvem előszedni, végül is teljesen mindegy, mi következik, erdők, völgyek vagy falvak, a ködtől úgysem látni semmit, a körülöttem lévő néhány méternyi szakasz kivételével, de számomra most ez is elegendő a továbbhaladáshoz. A természeti tünemények most jól szimbolizálják belső világom, s nemcsak térben, az időben is hasonló körülmények között folytatom utam. A jövőm is csak „méterekben” láthatom előre, a többit kitölti a bizalom. A bizalom most velem maradt, nem veszítettem el a ködben, s ezúttal nem megfoghatatlan illúzióként érzékelem, hanem nagyon is valóságos érzésként, mely forróságot áraszt magából. Még zarándokbotomból is e forróság árad, s érzem, amint tagjaim lassan átmelegednek ettől a belső tűztől.
Az útból csak a szinteket, az emelkedőket és a lejtőket érzékelem a nagy köd miatt, most éppen lefelé lépegetek, majd hirtelen, szinte a semmiből bukkan fel egy kis falucska. Örömmel üdvözlöm a vendéglőt, a belső, meleg és védett helyiséget, s hamarosan egy bögre forró kávét szorongatok a kezemben, ami most igen jólesik, ám sokáig nem időzöm, mert az út vár, s én folytatom utam, a hol elálló, hol eleredő esőben.
Néhány kilométer után a köd kezd felszakadozni, az ég csatornái is elzáródnak, s lassan igazi csoda kezd kibontakozni a szemeim előtt. Szelíd dombok, élénkzöld erdők, kőkerítéssel elkerített legelők, hol lágyan hullámzik a dús fű. A természet élettől duzzad, és a kopár, napégette, száraz fűvel, és kóróval borított kasztíliai síkságok után, úgy érzem magam, mintha egy másik földrészre pottyantam volna, ahol most kezdődik a május. Az élettől duzzadó erő, mit szemeim látnak, most szinkronba kerül a lelkemmel, ahol reményeim szerint, végre megkezdődik a tavasz.
Mélázásomból egy autóbusznyi olasz zarándok rángat ki, kik számára most kezdődik a zarándoklat. Hangos beszélgetésük és nevetgélésük, megtöri az idilli képet, s visszaránt engem is a fellegekből a földre. Egy ideig sodródom a tömeggel, a következő nehéz emelkedő már szétszaggatja, és lecsendesíti tömött soraikat, az újabb esőfelhők, és az ismét leereszkedő köd pedig a maradékot is bezavarja a környező falvak vendéglőibe.
Újra egyedül önmagammal és Istennel. Kívül eső, köd és sár, belül béke és nyugalom. Egyetlen pillanatra emelted csak fel a ködfátylat, de ez is elég számomra, hogy átengedjem magam a bizalomnak. A lélek sóvárog, mindenáron remélni akar, s elég egyetlen aprócska öröm az újrakezdéshez, mert így alkottad meg az embert, hogy minden körülmény között képessé váljon a talpraálláshoz. Ilyen az egészséges és természetes lélekállapot, amit még nem fertőzött meg a betegség, képes örülni a jónak, és feledni a rosszat, és még ha halálos kór támadná is meg e lelket, akkor is marad benne egy kis darabka, mely feléd vágyakozik, és hozzád törekszik, mert elrejtettél benne valamit, ami állandó, ami egyedül csak a tiéd.
Kora délutánra felszakadozik a felhőzet, a köd végleg felszáll, és végre, újra együtt a két szimbólumom. Most már többször tartok pihenőket, igyekszem szinkronba kerülni önmagammal, az események túlságosan előreszaladtak, a megváltozott táj, és a cél közelsége új hangulatot kölcsönöz az útnak, melyhez még nemigen szoktam hozzá. Igyekszem utolérni magam, lelkem még a pusztában bolyong, s amit ma átéltem, a békének és bizalomnak a megnyugtató érzéseit nem tudom teljesen magamba építeni, mivel nem küzdöttem meg értük. Ezt a harcot még nem vívtam meg magamban.
Délután fél ötkor ebédelek Triacastelában, mely most igen szerényre sikeredett, csak szendvicsre, kávéra, és egy pohár vörösborra fizettem be. A térképet nézegetem, az út hamarosan kettéválik, az „A” útvonalat sűrűn pettyezett falvak borítják a térképen, ellentétben a „B” útvonallal, mely viszonylag néptelenebb, s egyetlen nagyobb helység található rajta, Samos. A két, egymással párhuzamos útvonal, végül sok-sok kilométer után Sarriában egyesül.
Samos felé indulok a „B” útvonalon, a nap hátralévő részében száműzöm fejemből a gondolatokat, s inkább a napfényt élvezem, és a tájban gyönyörködöm. Erdők és patakok mellett visz az út, ám hamarosan egy régi ismerős érzés jelentkezik, a fáradtságé. A lépteim egyre nehezülnek, és a testem is pihenésre vágyik, de még nyomom a tempót néhány kilométeren keresztül Samosig, ma valahogy nincs hangulatom a szabadban alváshoz.
Este nyolc óra lehet, amikor megérkezem a samosi monostor kapujához, helyet is kapok, s végre testem is átengedhetem a jól megérdemelt pihenésnek. A zuhanyzóban újabb váratlan öröm ér, igazi hajsampont találok, és három hét után újra samponnal mosok hajat. Tegnap meleg víz, ma sampon, az élet apró, váratlan örömeinek engedem át magam a felszínen, ám lelkem még mindig valahol a pusztában bolyong.
