Augusztus 12. Carrión de los Condes
Ma kivételesen korán indulok útnak. Valami megváltozott. Az elmúlt napok nyavalygása elmúlt, mintha valaki jól megrázott volna, s a „dolgok”, melyek kezdtek szétcsúszni bennem, ismét a helyükre kerültek.
Egyetlen központi gondolat uralkodik rajtam, miszerint, feltétlenül, és maradéktalanul bízzam meg Istenben, a többi az ő dolga. Nekem az utat kell végigjárnom, ami korántsem könnyű, rengeteg testi, s lelki energiámba kerül a nehézségek leküzdése, ennél többre jelenleg nem vagyok képes, ezt be kell látnom, egy egész életet ily rövid idő alatt, úgysem leszek képes megjavítani. Számomra most a gyaloglás a legfontosabb, és a befogadás, amit az úton tapasztalok. Nagyobb felelősséget sem tudok magamra vállalni, mint amit el tudok hordozni.
Az önszuggesztió most sikerült, megnyugszom, s e megnyugvás úgy árad szét testemben, mint valami gyógyító orvosság.
Frómistában csak kávézni állok meg. Ma Vasárnap van, s ilyenkor szinte minden zárva, ám nem is szándékoztam hosszasabban időzni a városkában.
Az út hamarosan kettéválik, s nekem döntenem kell. A könnyebbik út egy autóút mentén halad, s egyenesen Carrión de Los Condesbe visz, a nehezebbik út eltér jobbra, a vadonba vezet, s mivel ritkán használják, helyenként derékig érő fű borítja be az ösvényt.
Elmosolyodom. Te odafönn jól ismersz engem, s tudod, hogy súlyos döntések előtt mindig a nehezebb utat választom, még akkor is, ha nehézsége látszólag meghaladja minden erőmet. Úgy látszik ez a sorsom, már ha létezik olyan egyáltalán, már nem tudok megelégedni felszínes válaszokkal, s a lelkiismeretemet sem tudom elaltatni közhelyes megoldásokkal. Már nem. A kérdések gyökeréig kell eljutnom, s ehhez túl kell lépnem a saját határaimon és korlátaimon. Csak ez maradt számomra. A járatlan út. Ha tudnám a választ arra, hogy miért működöm így, már eljutottam volna létem gyökeréig, de nem tudom.
Most ugyan nem létkérdésről van szó, ám legyen mostani döntésem szimbolikus, s ismét a nehezebbik utat választom. Erdők, s patakok mellett kanyarog az út, a magas fű mellett keresztben kidőlt fatörzsek nehezítik az előrehaladást, jelezve a tegnapi vihar erejét. Az itteni vidéket telibe találta a tegnapi ítéletidő, mintha óriások száguldottak volna keresztül a tájon, kik féktelen haragjukban törtek és zúztak, semmit sem kíméltek, mi az útjukba került. A természet néma csendben gyógyítja sebeit, az állatok odvaikba húzódtak, még nem jutottak túl a riadalmon, a túlélők nem sietnek újra birtokukba venni, ami az övék. Jelenleg én vagyok az egyetlen élő, csörtető lény ezen a vidéken, egy tanú, kinek eszközei nincsenek, csak szavai, egy olyan nyelven, melyet itt úgysem értene meg senki.
Falut is találok ezen a félreeső vidéken, térképem szerint a neve Villavieco. Lakói kedves, egyszerű emberek, világtól elzárt közösségüket nem a befelé fordulás és az elzárkózás jellemzi, hanem a nyitottság és az elégedettség. Ebédidő alatt alkalmam nyílik a szemlélődésre, a kemény munkától megkérgesedett arcok tanulmányozására, mely azért is könnyű, mivel az ittlakók a lelküket az arcukon hordják. Szegények az anyagi javakban, és a modern világ eszközeiben, de gazdagok összetartásban és az egymás iránti szeretetben, s eme gazdagságból még az itt keresztülhaladó vándoroknak is juttatnak bőségesen.
Ez a jó út. Ez a fűvel és gazzal borított, ritkán használt ösvény igazi kincseket rejt magában, melyek felfedezésre várnak. A felfedezés belső világomra is érvényes, ismét eljött az ideje egy kis belső utazásnak, s egy csendes helyen újra magamba pillantok. A belső barlang folyamatosan tisztul és javul. A zöld lugas, és a forrás a barlangomban már olyan helyre hasonlít, hol töltődni is tudok, ahol béke és elégedettség tölt el, s belső énem is egyre szerethetőbb. Minél több időt töltök vele, annál inkább szerethető. Egy ideig csendben, egymás mellett lélegzünk az árnyékos lugasban, majd folytatom utam.
Minden egyes lépéssel erősödik bennem a bizalom, és az öröm, hogy visszataláltam az útra. Tudom, hogy Ő utat mutat majd, ha eljön az ideje, és nem a korábbi képzeléseim szerint, a magam naiv módján. Egyre naivabbnak látom régi vágyamat. Mikor elindultam, még abban reménykedtem, ha végigjárom az utat, egyszerre megvilágosodom, s minden az ölembe hullik majd. Már nem hiszem így, már nem tudok semmit, mégis él bennem a remény, hogy történik velem valami, ami megváltoztatja az életemet. Még soha nem éreztem ennyire igaznak az ima eme sorát: „Legyen meg a te akaratod!”
Könnyebben falom a mai kilométereket, testem is túljutott az előző napok válságán, s a néma csendben egy új érzés kezd belémlopózni, ahol megérint, örömteli borzongás jár át, talán nem is annyira új ez az érzés, talán nem is mint vendéget köszönthetem, talán mindig is itt élt valahol bennem, felfedezésre várva. Az érzés mögött újabb felfedezés. Már nem az a szánalmas, csetlő-botló, segítségre szoruló ember vagyok, mint az út elején. Észrevétlenül változtam meg, s indultam el a férfiassághoz vezető úton. Még nem tudom megfogalmazni, mit jelenthet az igazi férfierő, talán el kell engednem a saját erőmet, és teret engednem az újnak, annak a felülről jövő erőnek, mely képes akár másoknak is támasza lenni. Jelenleg még önmagamnak sem vagyok elégséges támasza, még nem értem el saját korlátaim végéhez, és már ezt a gondolatmenetet sem tudom befejezni.
Lefárasztott a sok gondolkodás, ezért a továbbiakban csak hagyom történni az eseményeket. Az út Carrión de Los Condesbe vezetett, az egyházi alberguébe. Átengedem magam a zuhanyzás örömeinek, és végre testem is tisztának érzi magát. Újra ágyban alszom, zarándoktársaimtól továbbra is hatalmas távolság választ el, de ebbe most beletörődöm, s immár a pénzemet sem számolgatom.
