Augusztus 05. Ventosa
Reggel ismét háborogni kezd valami a barlangomban. Kétségek és kicsinyhitűség bizonytalanít el, ám nem csodálkozom, mivel hatalmas súllyal nehezedik rám utam, s úticélom, még akkor is, ha időnként nem veszek róla tudomást. Nagytakarítást kellene végeznem idebenn, de ehhez most nincs elég lelkierőm. Folytatom utam, mert mégiscsak a gyaloglás a legjobb orvosság. Dr. Camino tudja, mire van szüksége a testemnek és a lelkemnek. Lassan visszatér belém a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, s ezt sikerül is tartanom a mai nap hátralévő részében.
Logrono a nagysága ellenére szimpatikus város. A helyiek barátságosan integetnek, sokan mosolyogva jó utat kívánnak, s eme kedves emberi gesztus, most valóságos balzsamként hat meggyötört lelkemre. A tüdőm, a mellkasom is könnyebb, felszabadultabban veszem a levegőt, s lábaimba is új erő költözik. Hihetetlen mekkora változást tud okozni egyetlen aprócska emberi gesztus, s ez számomra is megerősítésül szolgál, hogyan kell kifelé viszonyulnom zarándoktársaimhoz.
A következő szakasz viszonylag könnyű séta, az aszfaltutat szegélyező parkosított részen keresztül. Dél körül érkezem Navarretébe, ahol az albergue előtt egymást taposó zarándokok tömege várakozik a nyitásra. Kikerülöm a tömeget, s folytatom utam, a meghittség hiánya az, ami miatt nincs most maradásom. Most kezdek szembesülni a tömeggel, az út e szakaszán már több ezren gyalogolnak, s talán emiatt is választom a késői napszakokat zarándoklatomhoz, mivel ilyenkor viszonylag néptelen az út. A legtöbben a reggel öt és délelőtt tizenegy óra közötti időt választják a megerőltető menetelésre, én ezzel szemben utolsóként, a délelőtti órákban kezdem utam, és sokszor a délutáni hőség is a caminón ér, amikor minden „normális” emberi lény a hűs árnyékban siestázik, ám ilyetén döntésem hatalmas előnyeként nincsenek nehézségeim az elmélyüléssel, és a befelé fordulással. A hőséget pedig viszonylag jól viselem. Tömegekkel csak ritka esetben, főleg az alberguék előtt találkozom, mint ahogy most is.
Ez a délután azonban más, mint a többi. A hőség most elviselhetetlenebb, mint valaha, a levegő nyomott, telve villamossággal, egyetlen szellő sem rezdül, ami nagy vihar és eső előjele szokott lenni, így néhány óra gyaloglás után én is letérek Ventosába, egy kis faluba.
Az egyházi alberguét könnyen megtalálom, a házigazda ötven év körüli férfi, gondterhelten néz rám, és sokáig töpreng valamin. A gyülekező felhőkre néz, megvakarja a fejét, majd megint rám, és végül kiböki: van egy nagy probléma. Én együttérzőn bólogatok. Ha ilyen gondterhelt, akkor biztosan nagy probléma lehet. Végül elmosolyodik, és döntésre jut. Elvezet a zuhanyzóig, ami nem egy egyszerű feladat, mivel a szálláshely belsejében minden talpalatnyi hely olyannyira betelt, hogy egyetlen gombostűt sem lehetne leejteni, majd egy emelkedőn felvezet a templomhoz, ahol egy kiugró párkány alatt, eső esetén is védett helyen tudok aludni. Szegény mentegetőzik előttem, hogy csak ilyen szerény megoldást tudott találni, ám én majd szétrobbanok az örömtől, s ez arcomon is látszik. Ideális, békés hely a templomkert, jobbat nem is kívánhatnék bibliaolvasásra.
Jakab levelében mélyedek el, melyben különösen a gazdagokról és szegényekről szóló rész ejt gondolkodóba. Nem tudom eldönteni, gazdag vagyok-e, avagy szegény, mivel én soha nem pénzben mértem a gazdagságot. Amennyiben a szeretetet teszem meg a gazdagság mércéjének, új mélysége tárul fel a „levélnek”, s olyan gondolatokat indít bennem, melynek nem látom a végét.
Révedezésemből egy vidám, borozgató német asztaltársaság ébreszt fel, kik barátságosan integetve hívnak magukhoz, s kínálnak minden földi jóval. A falatozás után én is vidámabban kortyolgatom a bort, s közben próbálom előbányászni emlékeimből azt a néhány német szót, melyet még gyermekkoromban, az iskolában tanultam. Az egyikük beszél picit angolul, s így még a társalgásba is sikerül bevonniuk, s miután újabb dimenzióval „gazdagodik” a szegénység, s gazdagság fogalmának mélységbe, csak egyetlen dologban lehetek biztos: bölcsességben szegény vagyok.
Házigazdánk talpraesettségétől egészen elképedek, aki úgy látszik szilárdan eltökélte magában, hogy ma este, minden hozzá bekopogtató vándort fedél alá helyez, a közelgő vihar elől. Az este újabb és újabb zarándokok érkeznek, s már heten szorongunk azon a talpalatnyi helyen is, ami a templom oldalában fedve van. Rajtam kívül két franciával osztom meg „szobámat”, négyen pedig valamilyen szláv nyelven beszélnek, csehek vagy lengyelek lehetnek. A vihar ugyan egyelőre elmarad, az éjszaka ennek ellenére izgalmasnak ígérkezik. Úgy tapadunk egymáshoz, mint konzervdobozban a szardíniák, s ilyen körülmények között a legapróbb mozdulat is hosszas előkészületeket igényel. Próbálgatom, melyik testhelyzet a nyerő, végül ötödik, vagy hatodik próbálkozás után feladom. Az éjszaka megtelik zajokkal, a macskák elindulnak éjjeli vándorútjukra, s ezt élénk nyávogással, s harsány csörömpöléssel adják a világ tudtára. A környéken felsír egy kisgyermek, melyre villanykapcsolás és mozgolódás a reakció, majd rövid ideig csend, melyet elalvásra próbálnék kihasználni, de mielőtt még ez megtörténne, meghallom szomszédom horkolását, melyre mintegy válaszként, a másik oldalról kezd el valaki álmában beszélni. A dallamos szláv nyelvből, a hanglejtésből próbálom megfejteni, pozitív vagy negatív lehet az álom, végül ezt is megunom, s ekkor meghallom az eső kopogását a fejem fölötti kőpárkányon.
