Augusztus 23. Melide
Portomarin kedves, tengerparti kisváros hangulatát sugározza, csak épp a repkedő sirályok hiányoznak, hogy teljessé tegyék a képet. Nem maradhat el a szokásos reggeli kávézás sem, mely valóságos szertartássá nőtte ki magát nálam, a reggeli városkép az, mit magammal viszek egy-egy városkából, ahol az éjszakáimat töltöttem, s így a búcsú számomra nem az alkonyhoz kötődik, hanem a napkeltéhez, amikor valami új kezdődik. Jelenleg egy új nap. Mielőtt elindulnék, át kell esnem a szokásos indulás előtti szertartásaimon is, hogy mozgásra bírjam fásult lábaimat. Minden reggel ugyanaz, mintha tuskókon járnék, melyek nem hajlanak, majd lassú bicegés, amit csak fokozatosan vált fel a napi gyaloglás ritmusa. Hosszabb pihenők után ugyanez a helyzet, de lassan beletörődöm, hogy lábaim sem bírják a terhelést a végtelenségig.
Az úton újabb tömeg vár, valahol ezen a szakaszon egyesül a „camino Primitivo” a „Francia úttal”, hogy egyetlen úttá olvadjanak össze Santiagóig. Tegnap hömpölygő embertömegről írtam, ma már szavakat sem találok, mintha az összes mellékág egyetlen ponton duzzasztaná fel a folyót a delta előtt. Nehéz hozzászoknom ehhez a hirtelen változáshoz, a folyóval ellentétben az emberek különböző ritmusban gyalogolnak, s ebből néha tolongás, és torlódás adódik.
Egy új kellemetlenség is jelentkezik, mivel elfog a hasmenés, és itt, a tömeg közepén, elég nehéz lesz félreeső, néptelen helyet találni. Ügyelnem kell a helyes táplálkozásra, napok óta csak szárazat eszem, egy hasmenés nemcsak kellemetlenséget okoz, de le is gyengíti a szervezetem, s ez utóbbi, jelenlegi helyzetemben sokkal súlyosabb. Végre találok egy mellékutat, ami az erdőbe vezet, s a kellemeset összekötöm a hasznossal, egy hosszabb pihenőt engedélyezek magamnak.
Csak egyre tudok gondolni. Néhány napon belül Santiagóba érek, s ez félelemmel vegyes megnyugvással tölt el. Minden egyes magam mögött hagyott kilométerkő egy-egy szívdobbanás, s meglepődöm, mily gyorsan maradnak el mögöttem ezek a kilométerkövek. Még alig hetven kilométer, és elfogy előlem az út. Nem merem tovább folytatni e gondolatsort.
Végre megérkezem Palas De Rei-be, s előre örülök a tömeg ritkulásának. Várakozásomban nem is csalódom, a szálláshelyek rengeteg embert szippantanak fel, ám örömömbe aggodalom is vegyül. Már kevésbé bírom az intenzív gyaloglást, s estig még sok minden történhet. Most kivételesen befizetek egy zarándokmenüre, a hasmenés elég figyelmeztetés volt, hogy ne kockáztassam az egészségemet.
Délután valóban könnyebben lélegzem, nem kell mások tempójához igazodnom, s folytonosan félreállnom a sietők elől. Ismét megtalálom a hangom, s amikor épp nincs senki hallótávolságon belül, újra énekelni kezdek. Nem gondolok már másra, még alig két nap, s célba érek. Történjék utána bármi, akkor is hatalmas dolgot tettem, többet tettem magamért, a lelkem gyógyulásáért, mint korábban bármikor az életemben, s ezt már nem veheti el tőlem senki.
Az út menti falvakban, bármily sűrűn sorakozzanak is egymás után, minden szállás betelt, s ahogy fogy a délután, s fogynak mögöttem a kilométerek, úgy fogy az erőm, és lassan elfogynak mellőlem a zarándokok is. Még bírom, s amíg bírom, gyalogolok. A falvak után újabb erdő következik, a gyaloglásom már csak vánszorgás, a torkom kiszáradt, s az énekhangom is elveszett. Előttem egy apró termetű olasz lány húzza a lábát, amint közelebb érek, felismerem az elmúlt napokból, egy nagyobb társaság tagjaként zarándokol, s úgy látszik leszakadt a többiektől, mert nem bírta a gyilkos tempót. Néhány szóban elmagyarázza, inkább elmutogatja, hogy valóban így történt a dolog, a társai Melidében várnak rá. Mivel nem beszél, csak olaszul, többnyire hallgatunk egymás mellett, s vele tartok én is. Melidéig még nagyon hosszú az út, gyilkos kilométerek várnak mindkettőnkre, a pillanat hevében jött az elhatározás, hogy vele tartok, már az erdőben való éjszakázáson gondolkodtam, de végül is miért ne? Hálás azért, hogy így döntöttem, amin nem csodálkozom. Aki társasághoz szokott, annak félelmetes lehet ez a nagy egyedüllét, a gyilkos csend, a hallgatag erdő, a kíméletlen gyaloglástól lestrapált test, és a közelgő éjszaka, s nincsenek körülötte az ismerős arcok, a barátok, akik bíztatják, s lelket öntenek belé.
Valójában nincs is szükség beszédre, erre a rövid időre összeköt bennünket az út, és a közös szenvedés, mintha egy láthatatlan szál fűzne össze bennünket, a sorsközösség, amiben megmutatkozik az emberi lét igazi nagysága. Pusztán attól, hogy emberek sorsközösséget vállalnak egymással, elviselhetőbbé tudják tenni az életet, szélsőséges körülmények között is. Vajon kik élték túl a koncentrációs táborok borzalmait, és később a kényszemunkatáborokat, az embertelen deportálásokat, a szibériai száműzetést? Nem az erősek, hanem azok, kik emberek tudtak maradni ilyen körülmények között is. Ha fizikailag nem is, lelkileg túlélték.
A mi megpróbáltatásunk ugyan elmarad ezektől, egyedül mégsem lettem volna képes végiggyalogolni ezt a hosszú távot Melidéig, s így van ezzel az apró termetű olasz leányzó is. Késő este, sötétedés után érünk Melidébe, az iskola tornatermét keressük, az olasz lány szerint, a mobilon kapott infók alapján itt jutunk szálláshoz. Mint katasztrófa sújtotta terület menekültjei, úgy lepték most el a tornatermet a szállás nélkül maradt zarándokok, hogy a mai éjszakára birtokukba vegyék. Hamarosan megtalálnak bennünket az olasz lány társai, a srác, aki köszönetet mond nekem, végtelenül hálás, látom a szemében a megkönnyebbülést és az aggodalmat is, ami még nem távozott el teljesen. Hívnak magukkal, időközben sikerült normális szálláshelyet találniuk, de én már képtelen vagyok innét tovább mozdulni, valóban elértem erőm végéhez. Magamban mosolygok az olasz lányon, aki szemem láttára óriási átalakuláson megy keresztül. Röviddel előbb még meg akart halni a fáradtságtól, és most, amikor ismét társai közé került, a védett akváriumba, energikusan megy ki a többiekkel a városba szórakozni. Az olasz temperamentum, mely a bőbeszédűségből, a társaságból nyeri életenergiáit.
Az epizód véget ért, én pedig a zuhanyzáshoz látok, életem eddigi leghidegebb zuhanyzásán esem át, de a mai nap után már ezen sem csodálkozom, s a nagy tömegben végül nem marad velem más, csak az óriási fáradtság.
