Augusztus 06. Granon
Fáradtan, s kialvatlanul ébredek, ezen a hűvös, borongós reggelen. A lábaim már térdtől lefele sajognak, nehezen hajlanak, s lassan sétálgatva próbálom rávenni őket a délelőtti indulásra. Eddig hűen szolgáltatok engem, ne hagyjatok most cserben! Lábaimat eddig még soha nem tettem ki ilyen terhelésnek, érzik már magukban a többszáz kilométert, de sikerül megküzdenem ezzel a problémával is, egyelőre. Néhány száz méter megtétele után már lábaim is beletörődnek a helyzetbe, lassan felveszik a napi ritmust, és hozzáidomulnak a fárasztó gyalogláshoz, ám gyanítom, a jövőben még szembe kell néznem ilyen jellegű gondokkal.
Még mindig a tegnap elolvasott Jakab levéllel telített a fejem, de most nem foglalkozom vele, s inkább elzárom agyam egyik fiókjába, hogy egy későbbi alkalommal, új szemszögből elmélkedhessek rajta. Figyelmemet ismét a környezetemre, s a tájra összpontosítom.
Nájera szép kis város, de csak kávéra, s a bevásárlás erejéig maradok, ebédemet a szabadban, festői helyen, egy kis fenyőerdőben költöm el. Újra érezni kezdem sajgó lábaimat, s ilyen állapotban most különösen kellemetlen számomra a szemerkélő eső, mivel ebből kifolyólag pihenőimet is rövidebbre kell fognom. Ezért is üdvözlöm kitörő örömmel a következő falucskát, s a vendéglőt, ahol védett helyen, végre hosszabban pihenhetek.
Az álmos félhomályban átengedem magam a semmittevés örömének, a vendéglő üres, a csapos kivételével, csak egy svéd lány ül a szomszédos asztalnál. Melegen üdvözöljük egymást, s hamarosan mindkettőnket mosolyra fakaszt egy véletlen egybeesés. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mindketten ugyanazt rendelünk, egy nagy pohár vörösbor mellé, óriás „bocadillos” szendvicset. Hiába, ebben a nyirkos, esős időben kell a szíverősítő és a kalória, nem árt időnként megolajozni a fáradt gépezetet, ami folytonos túlórákra kényszerül.
Szomszédom végül sóhajt egy nagyot, majd beletörődve feláll, s nekivág a Santo Domingóba vezető hosszú kilométereknek. Én még maradok, dagonyázom egy picit a védett helyen, s próbálom összeszedni a lelkierőm, mert előbb vagy utóbb, de nekem is ki kell lépnem az esőbe. A természetnek eddig csak a csodálatos és gyönyörű oldalával találkoztam, aki elhalmozott kegyeivel, ám ugyanez a természet, néha szeszélyes, haragos, és ellenséges is tud lenni, s most eme arcát mutatja felém.
Az út során most először kerül elő esőkabátom, hátizsákom mélyéből, tökéletes védelmet azonban nem nyújt, a feltámadó erős szél miatt, a szitáló eső erőteljesebb széllökéseknél bevág oldalról, s kellemetlenül áztat.
Egy emelkedőn utolérem a svéd lányt, aki alig biceg, a tönkrement lábai miatt. Lassítok, s felveszem az ő tempóját, nem akarom egyedül hagyni arra a 7-8 kilométerre, ami még hátravan Santo Domingóig. Kölcsönadom neki a zarándokbotomat, amit ő hálás szívvel fogad, ilyenkor mégis könnyebb, ha rátámaszkodik valamire. Nevet magán, mivel úgy néz ki, mint egy nyolcvan éves idős hölgy, akit a reumája kínoz. Én csak magamban mosolygok, és nem cáfolom meg találó észrevételét. Angolul társalgunk, pontosabban ő kérdez, én pedig igyekszem megérteni és válaszolni, ami a kezdeti nehézségek ellenére, végül elég jól sikerül.
Először a szokásos témákat lőjük ki, mint az életkor, a családi állapot, a munka, majd a camino kerül terítékre, s mikor eme kincsesbánya is kimerül, könyvekről kezdünk beszélgetni, mivel ő is nagy rajongója az olvasásnak. Beszélgetés közben megfeledkezünk a kellemetlen külső fizikai körülményekről, melyek most igencsak borongóssá tennék hangulatunkat, s ő sem gondol egy ideig fájós lábaira. A könyvcímekkel elég nehezen boldogulunk, nem találjuk meg a megfelelő tükörfordítást anyanyelvünkről angolra, s végül inkább csak szerzőkről beszélgetünk, ami a gyakorlatban elég viccesen néz ki. Különböző kedvenc íróinkat dobjuk fel az éterbe, amire a tetszés, vagy nem tetszés, érzelemtől fűtött indulatszavaival reagálunk. Viktor E. Frankl-al aztán az elevenére tapintottam, sokáig csak hümmög magában, látszik rajta, a szerzővel kapcsolatban korábban valami nagyon mélyen érintette. Most elvagyunk ezzel a hümmögéssel egy ideig, amit én sem bánok, mivel már kezdett fárasztóvá válni számomra a sok beszéd.
Néha zarándokok érnek utol bennünket, majd az egyetemes „Olá!” köszönéssel távolodnak is, mintha az élet rohanna el mellettünk, egyiküket kivéve, aki odajön hozzánk, s a nemzetiségünkről érdeklődik: nationalitet, nationalitet, majd miután kielégül ilyetén jellegű kíváncsisága, szó nélkül faképnél hagy bennünket. Összenézünk döbbenten, s nem értjük mire jó ez, különösen mikor látjuk, az előttünk haladó zarándokokkal ugyanezt műveli. Értelmét nem látom, hacsak nem valami szociológiai felmérést végez a camino nemzetiségi összetételéről, de lássuk be, itt a puszta kellős közepén, ennek igen csekély a valószínűsége.
Most már csak némán ballagunk egymás mellett, társam időnként fájdalmas arccal sóhajtozik, látszik rajta a végkimerülés, elérkezett fizikai korlátai végéig. Egy dombtetőn végre feltűnik előttünk Santo Domingo de la Calzada, s hamarosan végre a város határában állunk. Itt elválnak útjaink, társam szinte sírva mondja, hogy most taxit fog hívni, és keres egy hotelt. Próbálom vigasztalni, mert látom szemében a feladás fájdalmát, ami engem is megvisel, de néhány kedves szónál nem jut eszembe több, s inkább csak gyengéden megsimogatom a karját, majd elindulok tovább az esőben.
Korábban csak olyanokról olvastam, akik végigjárták a caminót, pedig lehetnek sokan, akik menetközben elbuktak, feladták, s most szembesülök azzal, hogy mennyi fájdalommal, keserűséggel és szégyennel jár ez a kudarc, ami után nem könnyű a továbblépés, és a feldolgozás.
Ideje visszazökkenem a saját valóságomba, és visszatérni a saját problémáimhoz, mivel a mai 30 kilométert az én testem is nehezen viselte. Végre rátalálok az alberguére, az ajtaja azonban zárva, s csak most pillantom meg az ajtókilincsen, a szél cibálta kis táblácskát, melyen csupán egyetlen szó áll: complete, azaz betelt. A zárt ajtó, s ez a kis szócska most szíven üt, mintha ezt üzennék gúnyosan: Barátocskám, itt számodra nincs hely, tovább kell menned, mert a szállás betelt! Valaki lelkiismerete számára biztosan könnyebb a zárt ajtó, mint a magyarázkodás, számomra ez most a kitaszítottságot jelenti, s olyan keserűség lesz úrrá rajtam ebben az embersivatagban, hogy megállás nélkül vágok át a városon. Egyetlen lélekkel sem találkozom az utcákon, s amikor a város másik szélén, egy kiszáradt folyó fölött átívelő hídon is átérek, s megérkezem az utolsó tanyához, kitaszítottságérzetem betetőzéseként, két vad házőrző kutya ugat meg, s acsarkodik rám mérgesen.
Megszaporázom lépteim, s miután végleg eltűnik mögöttem a város, átengedem magam a testi és lelki kimerültségnek, melytől összeroskadok. Önkívületben, mint egy lassított felvételen feltápászkodom, megtörlöm a szemüvegem az esőcseppektől, tekintetem a fölöttem magasodó hatalmas keresztre emelem, majd szétnézek a tájon. Ameddig a szem ellát, minden szürke és sivár, egyetlen ház, romos épület, de még facsoport sem látszik, mely esetleg menedéket nyújthatna. Az égen szürke esőfelhők hömpölyögnek fölöttem, melyektől a kora esti órák ellenére, már sötétedik. A csontig hatoló nyirkos hideg ellen csak a gyaloglás segíthetne, de erőm elfogyott, a lábaim tompák a fáradtságtól, s e fásultságon keresztül csupán a fájdalom az egyetlen érzés, mely képes keresztülhatolni. A távolban lévő dombokat már a szürke esőfüggöny rejti el előlem, ami perceken belül ideérhet. A sárga útjelzőkbe kapaszkodom, pillanatnyilag csak ezek tartanak fenn, s nem engednek elmerülnöm a kétségbeesésben.
Kihasználom még ezt a néhány esőmentes percet, s magamhoz veszem azt a kevés ennivalót, ami még ebédről megmaradt. Erőre ugyan nem kapok tőle, ám gondolataim kitisztulnak, s most már képessé válok a higgadt helyzetértékelésre. Előveszem a térképem, s áttanulmányozom. A legközelebbi falu Granon, 6 km-re található előre az úton, s a térkép szerint itt albergue is akad, ám lesz-e erőm eljutni odáig, szakadó esőben ez a távolság még megsokszorozódhat, és ha valamilyen csoda folytán el is érek odáig, vajon lesz-e ott számomra hely? Kétségek, és a kétségek mögött újabb kétségek, de nincs idő a gondolkodásra, s indulnom kellene már. Újra a Jakab levél jut eszembe, s a levélből egy mondat. Hittel kérjetek, egy csöppet sem kételkedve, mert aki kételkedik, hasonlít a tenger hullámaihoz, amelyet felkorbácsol, és ide-oda vet a szél. Milyen könnyű ezt leírni, de hogyan lehet hittel kérni a reménytelenség és a kétségbeesés közepén? Először arra gondolok, ha elhiszem, hogy az Úr mindenható, akkor képes arra is, hogy ura legyen az esőnek, a szélnek, a napnak, az időjárás viszontagságainak. Ismételgetem magamban, mint egy mantrát, s a tizedik után már kezdem elhinni, hogy ez valóban így is van. Majd arra gondolok, az Isten szeret annyira, hogy a kedvemért elállítja az esőt, mert még arra is képes, hogy miközben körülöttem mindenhol zuhog, rám egyetlen csepp eső sem fog esni. Huszadik ismétlésre már kezdem elhinni, hogy így lesz, s ekkor feltekintek az égre. Körülöttem mindenhol esőfelhők, de pontosan a fejem fölött, kezd szétszakadozni a felhőzet, s egyetlen pillanatra megpillantom a nap világosságát, s amikor újra szétnézek, már sokkal világosabbnak látom, s melegebbnek érzem a környezetemet. Néhány perccel ezelőtt az ennivaló nem adott erőt, most a meleg igen, s újra képes vagyok továbbhaladni az úton. Még mindig nem esik, s most ebbe az apró mondatba kapaszkodom, mely agyam hátsó kis zugában, folyamatosan ismétlődik. Egy főút mellett gyalogolok, melyen időnként kamionok robognak el mellettem, vizet fröcskölve rám, s ilyenkor a sebesség következtében szélörvény keletkezik mögöttük, ami kis híján belesodor az árokba. Még mindig nem esik! Már látom magam előtt a távolban a falut, és még mindig nem esik. Már a falu határán járok, a szélső házak között, és még mindig nem esik.
Egy helyi idős nénikétől útbaigazítást kérek, s hamarosan a szálláshely előtt találom magam. Felmegyek a lépcsőn, s egy előszobába érkezem, ahol meghúzódom a félhomályban. A belső, tágas helyiség fényárban úszik, egymás mellett asztalok sorakoznak, körülöttük zarándokok ülnek. A vacsora épp most fejeződik be, s a zarándokok zajos tetszésnyilvánítással mondanak köszönetet a háziasszonynak a vacsoráért. Próbálok észrevétlen maradni, s nyújtani a perceket, hogy még egy kis ideig részese lehessek ennek az élménynek, de a háziasszony figyelmét semmi sem kerüli el, megpillant engem, s azonnal kijön hozzám az előszobába. Előveszem zarándokútlevelem, s olyan mozdulattal nyújtom át neki, mint aki az utolsó ítéletre vár. Szó nélkül elveszi a kezemből, majd beírja adataimat a vendégkönyvbe. Én már veszem elő pénztárcámat, de csak int egyet a kezével, hogy rakjam el, erre semmi szükség, és csak most szólal meg. Ugyan náluk is betelt minden hely, de elég nagy a terem, találok magamnak helyet az alvásra, és zuhanyozni is tudok. Pontosan azt mondja, amire magam is vágyom: egy „zsebkendőnyi” száraz helyre az alváshoz, s tetőre a fejem fölé. Amikor visszatérek a zuhanyzóból, s letelepszem hálózsákomra, hatalmas megrendülést érzek, ahogy szép lassan megvilágosodnak előttem a mai nap eseményei, s mindeközben végtelen testi és lelki kimerültséget. Ez a megrendülés, azonban nem valami ujjongó érzés, ilyet csak végkimerülésben lehet érezni, amikor a fáradtság eltompítja az örömöt, s mégis felemelő. Felemelőbb számomra minden ujjongó örömnél. Ebben a pillanatban kint hatalmasat dördül az ég, s egy villám kíséretében zuhogni kezd, mintha dézsából öntenék.
A következő néhány pillanatban lelkem vadságát próbálom lecsillapítani. Alkalmazkodnom kell a helyhez, az emberek társaságához, most úgy nézhetek ki, mint egy őrült zarándok, kinek szemei vad tűzben égnek. Nem könnyű, mintha egy kívülről beszabaduló rémült vadállatot kellene megszelídítenem, az elmúlt órák viszontagságait a lelkierő küzdötte le, testem kemény megpróbáltatásokon ment keresztül, s még mindig ott bujkál benne az erős félelem. Időnként artikulátlan hangokat adok ki, de végül sikerül lecsendesítenem a háborgó vulkánt, a lelkem és a testem újra egy egészként funkcionál.
Csendes heverészésemből a háziasszony zökkent ki, aki megkérdezi, honnét származom, s miután felelek, izgatottan magyarázni kezd valamit, majd odavezet két emberhez, s magunkra hagy bennünket. Egy idősödő házaspár áll előttem, s mint kiderült, ők is magyarok. Nehézkesen próbálom újra előbányászni anyanyelvem az ajkaimra, végül nagy nehezen sikerül, akadozva ugyan, de elkezdek magyarul beszélni. Udvariasan végighallgatom őket, panaszaikat a tömegről, a drága árakról, a szolgáltatások gyenge minőségéről, s ahogy hallgatom őket, elfog egy mély szomorúság, mert rájövök, valójában nincs mit mondanunk egymásnak, egy merőben ellentétes caminón járunk, s amiről ők beszélnek, teljesen idegen számomra. Miután kifogytak a szóból, hosszú percekig csak állunk, némán csendben, s miután ez a „csend” kezd kínossá válni számukra, egyszerűen magamra hagynak.
Hamarosan újra a háziasszony von bűvkörébe, középkorú spanyol nő, kiből hiányzik a spanyol bőbeszédűség, a cselekedetei beszélnek helyette. Most is energikusan lát neki az étkezőasztalok rendberakásának, s ahogy figyelem, egy olyan embert látok magam előtt, aki megtalálta célját az életben. Gondoskodik a zarándokokról, s e gondoskodás tölti ki mindennapjait, talál rá arra a belső örömre, amit csak az igazán értelmes munka tud okozni. A következő pillanatban odalép hozzám, s szó nélkül kezembe nyom egy tányért. Boldogan segítek, mert tudom, az idő nem áll meg, és holnap új nap kezdődik, s új zarándokok érkeznek.
